A világot látni kell, nem csupán megnézni

Ehhez sokszor nem szükséges beutazni, elég csupán ha az ember saját magának alakítja át. Múlt héten munka közben volt szerencsém pár képet csinálni a Dunáról. Kollégák pont reggeliztek, én meg már túl voltam rajta, szóval inkább elsétáltam kicsit. Szerencsére nem kell messze mennem amúgy sem, mivel Szekszárd szinte egy érintésre van tőle, de akkor és ott, valahogy más érzésem támadt a látványától, mint eddig bármikor, így megörökítettem magamnak, és elszórakoztam utána a képekkel.

Míg mások csak azt látják, hogy az a nagy folyó csak ott van, eddig is ott volt, és valószínűleg ezután is ott lesz, szóval csak a megszokottat, csak a felszínt látják, addig számomra ihletet ad. Ránézek és többet látok, mint amit mutat. Átalakítom magamnak. Megfogom a képet, elég egy viszonylag kis dolgot kalibrálnom rajta és máris mást mutat magából. Teljesen más világot. Lehet sötétebb, lehet világosabb, lehet homályos, éles, stb.. 

A ragyogás nem feltétlen a csillogást jelentheti! Ezt sokan nem értik és nem látják, mert a felszínnél tovább nem jutnak, pedig sok minden ott kezdődik.

A lehetőségek tárháza végtelen. Úgy alakítom, ahogyan azt akarom. Többet látok benne, mint amit mutat magából és kigyullad a fejem felett a hatvanas izzó. 

Történetek ezrei folydogálnak keresztül rajta, amik megírásra várnak. 

 

Néhány napja ígértem egy kis ízelítőt, abból amin leginkább dolgozom. 

A posztapokaliptikus gondolataim ismét felszínre törtek. Igazság szerint nem ismét, hanem folyamatosan törnek elő belőlem. Már sokszor úgy vagyok vele, hogy elég ránézzek valamire, aztán puff, tessék egy gondolat, egy jó ötlet! A baj csak az, hogy nem mindig tudom lejegyzetelni őket, ugyanis amíg napközben dolgozok, sokszor nehézségekbe ütközik, hogy lefirkantsam, aztán olyankor azon imádkozom, hogy ne felejtsem el őket. 😅

Viszont vagy így, vagy úgy, de találok megoldást az ilyen problémákra! 😁 

Annak meg kifejezetten örülök, hogy így áradnak belőlem az ilyen remek kis gondolatok, ugyanis, amint délutánonként hazaérek, megtudom alkotni velük az én saját kis világomat, történeteimet, amikből aztán összeállhat majd egy egész. 

Ezekből a történetekből szeretnék most egy kicsit adni, egy kis étvágyhozó kis elbeszélést. ☺

Az alábbi linken elérhető:

https://drive.google.com/drive/folders/1JiKkxVMMF3K07xVp9aGwQCXEuKgbc8G-?usp=drive_link

A többi maradjon még egyenlőre a jövő zenéje.. 😉

Jó szórakozást kívánok hozzá! ☺

Az utam

Elindultam egy úton, amiről azt gondolom, hogy ez valahogy teljesen túlmutat mindenen, amivel valaha is foglalkoztam. A felszínét már megtapasztaltam eddig. Sőt Max történetével, már mélyebben is beleástam magamat, viszont a gondolataimmal többet akarok adni. Már úgy szeretném, hogy nem csak megírom, hanem egy adott gondolatban a tudásom is meglátom. 

 

“A gondolat érték! Az őszinte gondolat, még nagyobb érték! A megőrzött őszinte gondolat, pedig a legnagyobb érték!”

 

Ez a kis idézetem, ami egyben mottóm is lett, egy ilyen mélyebb elmélkedésem alkalmával született, de ez egy olyan dolog, amire építkezni akarok, és amire építkezni is fogok, és ami átfedi a teljes valómat. A részletesebb dolgok pedig a történeteim sorai között rejlenek.

Tele vagyok tervekkel. Annyi ihlet, annyi mondanivaló van bennem, hogy azt el sem tudom mondani. Illetve de!

Mindent elmondok, de először még mélyebbre ásom magam, hogy az amit kiadok majd magamból, az olyan is legyen, amilyennek lennie kell. 

Eddig csak írtam, de ezután már írni akarok! 

Egy újabb mottó, ami motivál és előrevisz. 

Tanulok és írok!

Jelenleg is dolgozom egy nagyobb projekten, amiből szeretnék MAJD adni egy kis ízelítőt.

De csak egy keveset, étvágyhozónak! ☺😉😉

 

 Biztosíték

Kinyitotta, belehelyezte óvatosan, a legnagyobb igényességgel, nehogy véletlenül is meggyűrődjön. Mielőtt lezárta volna, utoljára még ellenőrizte a munkáját, majd miután nyugtázta az eredményt, nyelve hegyét végigvezette azon a bizonyos részén, majd lehajtotta a másik felére és ezzel végleg lezárta. Legalábbis saját magának. 

  Ezután táskája legbiztosabb részébe helyezte, ahol megtalálja, esély sincs arra, hogy elveszti, majd végezetül töltött magának egy forró gyümölcsteát és kiült az erkélyre, hogy elfogyassza azt. 

Fejében végigpörgette a folyamatokat, átgondolt minden egyes részletet, és a végére úgy kalkulált, hogy semmi baj nem lehet. 

Bárhogyan is nézi, akárhogy is mérlegeli, helyesen cselekszik, és megéri a dolog mindenhogyan. Már nem lehet baj. 

  Miután megitta a forró italt, közben megnyugtatta saját magát a döntése pozitivizásáról, összepakolt magának három teljes napra, felöltözött és kilépett a bejárati ajtón, majd mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött, még utoljára végighordozta a tekintetét az előszobán. Mintha nem lett volna biztos a döntésében, aggályai lennének, pedig az imént győzte meg magát arról, hogy nincs miért aggódnia és teljesen rendben van és lesz is minden. Sóhajtott egy hatalmasat, majd becsukta és bezárta az ajtót. A kulcscsomóját a táskájába tette és végigsimogatta azt, amibe rengeteg munkája, rengeteg ideje benne van, és ami most a megváltása záloga lesz. Igen, ott volt, ahova rakta is. Biztonságban, a legjobb helyen és várta a sorsát. 

  Lement a lépcsőkön egészen a földszintre, kilépett a négyemeletesből, majd a buszmegálló felé vette az irányt. A menetrend szerint tíz percet kellett várakoznia, így addig csendben állt ott, és nézelődött, így próbálta elütni az időt. A környék mindig ugyanaz volt, és valószínűleg marad is. Ugyanazok a semleges arcok mentek valahová, és általában szinte majdnem ugyanakkor. Mintha csak egy program vezérelné őket, a változatosság egy fikarcnyi jele nélkül. No, de pont jött a harmadik szomszédja, aki adta a tanácsot arra vonatkozólag, amire pont készül. Néhány nappal ezelőtt tanácsolta számára az öregasszony, azt amin ő szintén néhány napja esett át, és ugyanezzel a sikeres módszerrel. Hibamentesen. 

Így amikor csak mosolyogva biccentettek egymásnak köszönés gyanánt, ekkor teljes nyugalmat érzett és az a kevéske aggálya is elmúlt teljesen. Csendben nézte a fiatal sportolósrácot, aki németjuhász kutyájával csinálta a szokásos reggeli edzését, mögötte az öreg autószerelőt, aki minden kocsit megszerelt, de mint mindig, most is a sajátjával bajlódott, azt ugyanis valamiért soha nem tudta szervizelni. A madarak csicseregtek, az élet megszokott monotonitásával zajlott, míg megérkezett a helyijárat és nyílott az ajtó. Ez is mindig ugyanaz volt. Felszállva, bérletét lecsippantva, a bajszos öreg sofőrnek köszönve helyet foglalt a jobb oldali harmadik sorban a belső ülésre, majd ellenőrizte a táskája féltve őrzött tartalmát.

Megvolt. Ott volt a helyén, ahova rakta.

Arcán nyugodt mosollyal nézelődött kifelé az ablakon, a busz meg nyugodtan folytatta a szokásos útvonalát. 

  Az utolsó előtti megálló előtt hangos szirénázás közeledett, így a sofőr félrehúzta a kormányt, hogy utat biztosítson. A mentő sivítva, villogva száguldott el, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment is. 

Az öreg sofőr ezután mintha misem történt volna, vissza kormányozta a gépet és nyugodtan haladtak tovább, míg pár perc múlva megérkeztek, és ott ő leszállt a buszról.

  Megvárta, amíg a busz tovább indult, majd úgy érezte, hogy az idegessége ismét kezd felszínre törni. Megnézte, senki sem vette ki a biztosítékot, nem hagyta el, pontosan ott volt, ahova rakta is. Ez ismét megnyugtatta, így elindult. Elért a sarokig, ott befordult, majd pár méterre meglátta a célállomást, ami előtt az iménti mentő is ott parkolt, ugyanúgy villogva , de már sziréna mentesen. Nem tulajdonított ennek jelentőséget.     A bejárat előtt bekapott egy rágót, ami szokása volt, nem csak a kellemesebb lehelet miatt, hanem oldotta a stresszt is. Ezután belépett az ajtón és a recepciós pulthoz indult, viszont ekkor vette észre, hogy a szomszédját, akivel az imént találkozott a buszmegállóba, aki rábeszélte arra amire készül, a nénit tolják befelé a mentősök. Az öregasszony lélegeztetőgépre volt kötve, eszméletlenül és falfehéren feküdt a hordágyon. Lendületből ismét a táskájába nyúlt, viszont az iratai helyett, keze a biztosítékon megakadt, a füle meg a mentősök beszélgetésén. Az egyikük a recepciós hölgyhöz lépett, és tájékoztatást adott a páciensről. 

   - Ismét egy újabb. Ez már a sokadik. 

  A recepciós szomorúan csóválta a fejét, miközben csendben jegyzetelt. Közben a kolléga eltűnt a liftben az eszméletlen asszonnyal. 

   - Kómába esett a mentőbe. Mint a keddi. Félek, hogy ő sem marad meg. Pedig vastag volt a boríték. Emlékszem. - folytatta, majd a recepciós félbehagyta a jegyzetelést és felnézett a mentősre.

   - Lehet nem eléggé. - válaszolta, majd átadta a paksamétát és a mentős elköszönt, majd indult volna kollégája után, de észrevette a mögötte várakozót, majd kedvesen érdeklődött.

   - Üdvözlöm hölgyem. Ma van a nagy nap? 

  A hölgy viszont elfehéredett. Észre sem vette, hogy a lábai önálló életre keltek és egyre gyorsabban hátrálni kezdtek a bejárat felé, majd megfordították az egész testét, és kivitték az épületből. 

A biztosíték a táskában lapult. A fehér borítékba nyolc darab húszezres címletű készpénz volt szépen belehelyezve, amivel fizetni akart volna a beavatkozásért, amire rábeszélték, hogy így a legjobb és teljesen kockázatmentes a dolog. 

Az iménti látottak-hallottak azonban az ellenkezőjéről tettek tanúbizonyságot. 

Amíg sietve próbálta a hazafelé tartó helyi járatot elérni, világos lett számára minden és tudta, hogy most hozta meg élete legjobb döntését. 

 Egyesülés

Boldogság.

Mit is jelentett ez? Már el is felejtette. Teljesen elfelejtette. Oly régen volt már. Annyira régen érezte azt a kellemes meleg érzést a mellkasába, amikor egyszerre tudta volna magába fogadni a természetet, a falvakat, a városokat, az embereket, az országot, sőt az egész világot. 

Mindent. 

Az emlékre se emlékezett. Az az érzés, az a rideg, kegyetlen undor, az maradt meg. Semmi más. Nincs kiút, nincs fény. Sötétség mindenhol. Sehol egy szikra, sehol egy kiút a végtelen sötétségből.

Semmi.

Nagy utazás volt ez számára. Nem volt véglegesítve a távolság, de a sors úgy döntött, hogy márpedig ez így fog alakulni, ennek így kell hogy lennie. Így a pénztárnál csak egy jegyet váltott. 

Egyet.

Csakis oda. Visszaút nem volt és ez is kezdett a végéhez érni. 

A fekete lepelt felvette, magára húzva a jelenkor és a régi idők összes kínját és fájdalmát.

Elindult.

Pontosan tudta mikor kell jelen lennie. És azt is tudta, hogy mint mindig, most sem késhet. 

Magával vitte útjára a világmindenség összes létező rosszindulatát, minden kínt, minden keservet. 

Viszont saját maga mégis boldog volt. 

A végítélet angyala. 

Arcán, azon a megkövült, elporladt arcon, a kiáltások, a legkegyetlenebb fájdalmak vegyültek a kárörvendő boldog mosollyal. Ahol csak elhaladt, ott minden pozitív megszűnt létezni. Mindent magába szívott és mást nem hagyott a helyükön, mint a rothadást. 

Keresztútra lépett. Egyesülésre igyekezett.

Várta azt, aki elfeledte a boldogságot, aki legbelül már annyira üres volt, mint egy könyv, amit sosem írtak meg, de a lapjai már megsárgultak a várakozástól. 

Hosszú ideje várta. 

Türelmesen.

A világ minden türelmével.

Mindez meghozta a gyümölcsét.

Pontban délelőtt kilenc óra egy perckor, kivetette magát, és a vasszörny, amely hiába ordította, hiába kürtölt neki, és hiába próbálta hatalmas testét megfékezni, de elvitte őt.

Foszlányokra szedte.

Atomjaira bontotta.

A kerekek szórták a szikrát, mint a mennydörgő égbolt a villámokat, de semmi haszna nem volt. 

Hasztalan volt minden. 

Az üresség megszűnt. Talán mintha egy pillanatra érezte is volna azt, amit oly régóta elfeledett már.

Magába olvasztotta ismét a melegséget, amivel mindent is átölelt. De ez is tovaszállt. Egy pillanat alatt elment. Azt hitte, hogy ezzel megnyugvásra lel majd, hogy megtalálja a békéjét. 

Ő pedig ott volt a világ összes fájdalmával, sötétségbe burkolva. Nem késett most sem. Ott volt és végignézte a fájdalom végét, és kezét nyújtotta az újjászületéshez. Arcáról a fájdalmak mosolya még szélesebbre húzódott.

A boldogság ismét visszatért. Már nem akart ölelni se tájat, se házat, se hazát, se országot, semmit. A melegség fekete fátyolba előtte állt, karját nyújtotta számára, és ő engedett neki.

Egyesültek, és a sötét lepel alatt elindultak vissza, oda ahol mindennek vége, és minden kezdődik. 

Bemutatkozik a szerző!

Ebben a kis könyvbemutató videóban mesélek a Mad Max világáról, maga a zsánerről, de legfőképpen a könyvemről. 

No, meg szó esik egy kicsit saját magamról is! 

Érdemes végignézni! ☺

Premier

    Este nagy műsor várható. Hatalmas műsor! Már hetekkel ezelőtt beharangozták. Kérték, hogy aki csak teheti, tegye szabaddá magát, mert ez mindenkit érinteni fog, és hatalmas durranásra lehet számítani. Egy olyan műsor várható ugyanis, ami eddig nem volt. Újdonság lesz minden szempontból. És tudniillik manapság az a fogalom, hogy új, nos az ritka mint a fehér holló. 

    A televízióban minden csatornán, minden egyes reklám közé beékelték az ajánlóját. Volt, hogy maga az adott műsort is félbeszakították, a reklám miatt. Mindig más jelleggel, más szöveggel, más tartalommal sunkolták, hogy márpedig ezt mindenképpen meg kell néznie mindenkinek! Az utcákon plakátok hirdették, szinte minden oszlopon, minden falon. Buszmegállókat ragasztottak tele ezzel a neves eseménnyel. Digitális kijelzők levették az aktuális reklámjukat és csak a premiert hirdették. Az összes újság erről kezdett írni. Oldalakat gépeltek tele a frissebbnél frissebb hírekkel. Pletykarovatok indultak, hogy vajon mi is lesz majd ez? 

   Foglalkozott vele a rádió. Hosszasan taglalták a különböző csatornák híradói is. Elvetették a felesleges főhíreket. Nem számított szenzációnak, hogy Sári néni macskáját levették a fáról a tűzoltók. Nem kellett egymás után hallgatni a megerőszakolta, megkéselte, megverte, meglopta, és az ilyen jellegű témákat, amikkel nap mint nap tele voltak a tudósítások. 

Minden csatorna a premierrel foglalkozott. 

A legnagyobb internetes közösségi oldalon külön esemény készült a premiernek, melyben percről percre, óráról órára egyre többen és többen kattintottak, jelezve, hogy részt vesznek rajta.

    Az utolsó három napban, amikor már az emberek izgatottsága a tetőpontot hágta, nos akkor végre egy kis ízelítőt is elmondtak, hogy mire is lehet számítani. Részletes tájékoztatót ugyan nem adtak, de elmondták, hogy ez a műsor egy újfajta stílus megalapozója és elindítója lesz. Már előre megmondták, hogy ez erőteljes hatással lesz majd a hétköznapokra, így állandó műsorra tűzik majd, de az első adás az lesz a legfontosabb! Komoly tartalmakat közöltek, miszerint hatalmas társadalmi jelleggel bír majd, tele lesz mélyebb, sötétebb gondolatokkal, és tartalmaz majd kisebb akció jeleneteket is. 

Igen, film lesz. 

Illetve sorozat, de nem akciósorozatot láthatnak majd, hanem egy érzelmekkel telített, komoly hangvételű drámát, mely egy eddig ismeretlen rendező első munkája lesz. Ennyi információt közöltek csupán.

      Az utolsó két napban beharangozták, hogy az egész országban egy hely lesz, ahol egy hatalmas vásznon lehet megtekinteni a filmet. Szabadtéri látványosság, több ezres befogadóképességgel, és mindenkit várnak, hogy élőben láthassák a premiert, tanúi lehessenek a nagy durranásnak! 

Ugyanis, ezt senki sem hagyhatja ki..

Kérték, hogy aki csak tud szerezzen be 3D szemüveget, ugyanis úgy lesz a legjobb a filmnek a minősége. Természetesen a helyszínen is biztosítani fogják az eszközt, de a készletek nem biztos hogy fedezik majd a megfelelő mennyiséget.

       A nagy napon mindenki teljes lázban égett. Megrohamozták a boltokat. Mintha csak ünnepek előtti bevásárlásra indultak volna. Szabadságot vettek ki. Akinek ez nem adatott meg, megtalálta a módját, hogy szabad legyen. Délelőtt országszerte tébolyult roham kezdődött, mindenki őrültek módjára rohant, még a szokásosnál is jobban, csak hogy a premierre mindene meglegyen és ott legyen vagy a szabadtéri vászon helyszínén, vagy otthon, vagy bárhol máshol, lényeg csupán, hogy egy televízió előtt legyen készenlétben. 

    Délután kettőre üres lett az ország. Soha nem volt még ekkora csend. Olyan volt, mintha kihalt volna minden. Mint amikor December 24-én délután megáll az élet, és mindenki készülődik a meghitt családi estére. Bezártak a boltok, megállt a közlekedés. Mindenki várta, hogy délután fél ötöt mutasson az óra, és kezdődjön a nagy premier.

    Így tett a Telekesi család is. Telekesi Béla szabadságot vett ki a gyárban. Felesége, Ilona háztartásbeli volt, így neki nem kellett ezzel foglalkoznia. Kislányukat, a hatéves Évát, pedig kivették aznapra az óvodából, ugyanis bemondták a hírekben, hogy gyerekek számára is ajánlatos megnézni a műsort, egyáltalán nem kórhatáros. Telekesiék semmikképpen sem akarták a másfél szobás fővárosi panelben, az öreg televízión nézni, így időben elindultak a helyszínre, ami a város határában egy hatalmas mezőn volt, mert úgy gondolták, hogy ennek meg kell adni a módját. Napok óta lázasan számolták a perceket. Imádták a jó filmeket. A legjobban az igaz történeteket feldolgozó alkotások voltak a kedvenceik, de azok alapján amit eddig hallottak, már előre tudták, hogy ezt nekik találták ki. 

  Két órával előbb érkeztek, direkte próbáltak időben indulni, remélve, hogy normálisabb helyre tudnak ülni majd. Viszont a mezőn már ekkor tumultus volt. Rengetegen érkeztek. A kihelyezett székek mind megteltek. Az emberek megszállottan védték a helyeiket. Az élelmesebbek viszont feltalálták magukat. Valaki egy nagyobb fára mászott, ott várt türelmesen. Volt aki szimplán letelepedett a frissen vágott fűbe. Mások ugyanezt tették, mint amikor egy családi piknikre érkeznek, pokrócra feküdtek, kis kosárkából kipakolva a filmhez szükséges kellékeket. Voltak akik csoportokban lézengve várakoztak. 

    A Telekesi család az autójukban maradt. Az öreg hármas golffal igyekeztek olyan helyen parkolni, ahol megfelelő rálátásuk nyílik a hatalmas vászonra, viszont próbáltak kívül maradni az embertömegből is. De nem úszhatták meg a seregletet, hamar mások is melléjük parkoltak. Az eddig szabad rész gyorsan megtellett. Telekesi az órájára nézett.

    - Kezdődhetne már! De, még fél óra! - mondta türelmetlenül, mire a felesége teli szájjal válaszolt.

      - Nyugalom Béla! Ha eddig türelmesek voltunk, ezt a harminc percet már fél lábon is kibírjuk! 

    Férje idegesen dobolt a kormányon. Nem bírta már, így kiszállt és cigarettára gyújtott. Ilona közben a hátsó ülésre nézett, ahol a kis Éva nyugodtan aludt a kedvenc plüss nyuszijával. 

    - Lassan fel kellene kelteni, mert a végén még lemarad. - mondogatta magának, de férje behajolt a kocsiba, miközben az orrlyukából áradt kifelé a töltött barna sophianae füstje.

  - Hagyd Ilona! Aludjon csak! Türelem, tudod türelem! - mondta gúnyosan az asszonynak, aki csak sértődötten legyintett egyet, majd elfordult az ellenkező irányba, és harapott egy nagyot a szalámis szendvicsből, miközben a fehér vásznat bámulta és az előtte tornyosuló egyre hangosabb embertömeget.

    Béla jót nevetve saját magán, elnyomta a fűben az elégett cigarettát, majd kifújta a maradék füstöt, és elindult a mező körüli erdő irányába.

    - Mindjárt jövök Ilona. Keresek egy helyet! - szólt vissza a feleségének, aki mintha meg sem hallotta volna ezt, csak nézett az ellenkező irányba, ahol a vászon még mindig fehéren meredt a publikum felé. 

   Béla pár perc elteltével visszaért, majd ismét az órájára nézett. Ilona közben felkeltette Évát, majd szendvicset készített elő a kislánynak.     

    - Tíz perc, és még semmi! Lesz itt egyáltalán valami? Legalább valami előzetest, vagy bármit mutathatnának már! - dünnyögött, mire az asszony is kiszállt kinyújtóztatni magát, de még mielőtt válaszolhatott volna férjének, elkezdődött valami. 

    A vászon életre kelt. Minden figyelem oda szegeződött. A kis Éva is éppen hogy csak a szendvicsbe harapott, de a falat megállt a szájában, ugyanis kezdődött a nagy premier. 

   - A szemüvegeket Ilona! Add gyorsan! - kérte a férfi az asszonytól, aki nagy sürgés forgással kutakodott az autóba, majd elővette a délelőtt vásárolt papírszemüvegeket. 

    A kis Évát kivette a kocsiból és mindannyian a motorháztetőre telepedtek, onnan nézve a filmet. Mint egy régi autósmoziban. Szabadság. Jó levegő. Jobb nem is kellett volna. A bemutató egy tavalyi akciófilm előzetesét mutatta be, majd ezután következett még egy. Béla az órájára nézett. 

    - Harminc másodperc! Harminc! - mondta izgatottan, mire felesége leintette.

    - Csitt Béla, csitt! Még a végén lemaradunk! 

    A bemutatóknak vége lett. A vászon ezután pár másodpercig  sötét maradt, majd egy számláló jelent meg a kivetítőn. 

10, 9, 8, 7, 6. 

A közönség a többit hangosan kántálta. Az izgalom a tetőpontra jutott. 

    - NÉGY! HÁROM! KETTŐ! EGY! 

   

 Köszönjük a figyelmet!

Ezután hatalmas villanás terült szét először a vásznon, azután mindenen.

Majd egy pillanat múlva teljesen sötét lett. 

   

Sok lúd disznót győz!

 

  Este kilenc volt. Ottó miután belépett az épületbe, összedörzsölte a két kezét, így próbálva felmelegíteni magát. Hideg éjszakának bizonyult ez a mai. Úgy tűnt, hogy az időjárás idő előtt megmutatta keményebbik arcát, ugyanis alig volt október vége, de már röpködtek a mínuszok, amit ezen az estén a  szél is még hidegebbé varázsolt. 

Az öreg portás kedvesen üdvözölte Ottót. 

  - Szép estét! Megkezdjük? - kérdezte fehéres bajsza alól mosolyogva.

  - Folytatjuk Péter bá'! Folytatjuk! - válaszolta dideregve az öregnek Ottó. 

  - Jól kihűlt az udvar, az tény! De! Van még idő! Nem kér egy jó erős feketét indulásnak, akarom mondani a folytatásnak? - kérdezte a portás, és Ottó nem tudta elutasítani ezt a kedves ajánlatot.

   - Jöhet Péter bácsi! Egy jó kávé sosem rossz! És igaza van, ráérek még!

    Az öreg megtöltötte vízzel a szarvasit, majd a lefolyóba öntötte a zaccot, és friss kávét rakott annak a helyére. Ottó közben helyet foglalt a portaszolgálat rendeltetési helyéül szolgáló kabinban, és még mindig didergősen, de figyelte a portás tevékenységét, miközben igyekezett átmelegedni. 

   - Látom maga is átvette ezt a jó szokást! - jegyezte meg végül, amikor az öreg vízzel leöblítette a zaccot a lefolyó nyílásán.

   - Igen fiam! Igazad volt ebben is! Tisztítja! Jobban mint a szódabikarbóna az égő gyomrot! Mondjuk, szívem szerint mást tömnék ebbe bele, de hát nem vagyok faragatlan, tudod te is! - válaszolta, mire Ottó csak nevetett ezen az ironikus kijelentésen. 

    Pár perc elteltével a szarvasiból csakúgy áradni kezdett a gőz a mennyezet irányába. Hangosan sípolt, majd kisvártatva az alá helyezett edényt elkezdte megtölteni a friss forró kávé. Péter bácsi türelmesen várta a folyamat végét, közben csak fütyörészett magában, majd miután az utolsó cseppet is kiengedte magából a gép, lekapcsolta, majd töltött két adagot. 

   - Két cukor, igaz? - kérdezte, mire Ottó két tenyér dörzsölés között bólintott.

   - Extra? - kérdezte huncut mosollyal az öreg. - Jobban melegít! - egészítette ki magát, ugyanis valóban hideg volt, és sajnos még mindig spóroltak a fűtéssel.

   - Péter bácsi, ne szégyenítsen meg! - válaszolt Ottó, és az öreg portás a kabátja belső zsebébe nyúlt és elővette az extrát. 

    A lapos üveg egy kissé jobban megborult mint azt az öreg szerette volna, de tudta jól, hogy ezzel rosszat nem tesz, így miután túlöntötte a mércét, kedvesen nyújtotta át a csészét Ottónak, majd helyet foglalt a férfi mellett és megkeverte a saját adagját. A szűk kabin levegője hamar megtellett az ízesített kávé kellemes illatával, majd miután Ottó belekortyolt, elégedetten bólintott az öreg portásnak.

   - Idei? - kérdezte mosolyogva.

   - Persze fiam! Barack! Jó? -  válaszolta az öreg.

   - Kiváló Péter bácsi! Kiváló! Hiányozni fog majd! - dicsérte Ottó, miközben élvezte az aromával dúsított koffein lágy ízét.

    - Negyven év barátom! Negyven hosszú év! Ideje lesz pihenni! - mondogatta Ottónak, aki csak szürcsölte a csésze tartalmát, mely hamar átjárta átfagyott testét, közben folyamatos mosoly telepedett az arcára.

    - Tudja, huszonöt éve dolgozom. Három munkahelyem volt ezidáig, de soha nem találkoztam olyan kedves portással, mint maga, Péter bácsi! Ezt komolyan mondom önnek! 

    Az öreg csak mosolygott ezen, miközben felhörpintette a maradékot. 

    - Ugyan fiam. Értetek vagyok! Bennem még él az a szó, hogy becsület! 

    Ottó is lenyelte az utolsó kortyot, majd a mosogatóba rakta volna az edényt, mire az öreg portás leintette. 

    - Nana! Ne siess annyira! - válaszolta erélyes kedvességgel, majd a zsebébe nyúlt és elővette a laposüveget. 

    Ottó tudta mi fog következni, így a mozdulata azonnal félbeszakadt. Nem tudott és nem is akart nemet mondani erre a még ki nem mondott ajánlatra. Az öreg nem habozott. Töltött egyet neki is, és magának is. 

    - Ez még kell fiam, tudod, csak hogy ébren tudj maradni éjjel! - ezzel ártatlanul, mint aki semmi rosszat nem tesz, kacsintott egyet, majd felhajtották a barackot. 

    - Ez jól esett! Köszönöm! De most már mennem kell. Váltanom kell Jenőt! 

    Az öreg erre felkászálódott a székből, majd az íróasztalához lépett és a fiókból kivett egy borítékot, amit Ottónak adott.  Az arca piroslott az extrán extra kávétól, de folyamatosan mosolygott, majd visszaült a székbe és fütyörészni kezdett magában.

    Ottó értetlenül nézte a képeslap méretű borítékot, amin nyomtatott betűkkel a saját neve állt. Végül elvette, de még mindig értetlenül nézett az öregre, aki csak ült, kedélyesen fütyörészett és közben szüntelen mosoly sugárzott az arcáról. 

    - Nem kell váltanod Jenőt! Bontsd ki fiam! - unszolta.

    A férfi nyelt egy nagyot, majd kissé habozva, de feltépte a papírt. 

    Hamar végigolvasta a tartalmát, majd miután a végére ért, hangosan felnevetett. Péter bácsi csak csendben és türelmesen várt, Ottó viszont már hangosan röhögött. 

    - Ezt most nem mondja komolyan? - kérdezte az öregtől, de az válasz helyett, töltött még egyet mindkettőjüknek. 

    Felhajtották az adagjukat, aztán Péter bácsi kedvesen megfogta Ottó vállát és így szólt: 

    - Na menj barátom! Odabent várnak, Igazgató úr! - ezzel barátságosan megpaskolta, és kitesékelte az irodájából. 

    - Sok lúd disznót győz!  - szólt még utoljára utána, majd felkapta a holmiját és elindult az ellenkező irányba, a szebb jövő reményében.

(Melós Jenő hatodik, egyben utolsó túlóra utáni túlórája)

 

A kezdetektől egészen Max történetéig

2024. nyár végén teljesen felhagytam a zenéléssel. Nem is tudom pontosan meddig, de körülbelül talán 15 évig szinte folyamatosan doboltam különböző, leginkább punk-rock zenekarokban. Nekem ez nem is csak zene volt, hanem egy kifejezési forma. Egy életérzés. Verseket, inkább dalszövegeket akkor is írtam már, elég sűrűn, és sokak szerint egész jókat. Úgy tudtam kifejezni a gondolataimat. Jó párat meg is zenésítettünk, lehet egyszer erről is írok majd. Szóval a zenélés iránti szeretet, az megszakadt bennem. Ha nem is teljesen, de nem éreztem már akkor sem, és jelenleg sem érzem már annak szükségét. Meghallgatom, mert mind a mai napig, ha nem is napi rendszerességgel, de sűrűn berakok egy régi jó zúzós klasszikust, de úgy vagyok vele, hogy inkább hallgatom, csinálni már nem akarom. Kiöregedtem, vagy nem is tudom. Valószínűleg ez lehet az oka. Nem vagyok már 15 éves, az biztos. Egy-egy frappáns odaszúrós kemény sorral nem váltottuk meg a világot akkor sem, manapság meg annyira sem érdekel ez már senkit, mint akkor. Mondjuk a gondolkodásmódom nem változott, maximum az extrém külső, az a  szabadabb életérzés alakult át. Már tavaly év elején egy haverom bogarat ültetett a fülembe az írással kapcsolatban. Amikor megszűnt a kapcsolatom a dobfelszereléssel, akkor forrongott bennem a gondolat, hogy mi lenne ha elkezdenék írni. Valahogy a nyughatatlanságom azt sugallta, hogy próbáljam meg. Hát, megpróbáltam. 

Évek óta megszállottan rajongok a posztapokaliptikus témájú dolgokért. Valahogy magával visz az a hangulat, hogy mi lenne akkor, ha már semmi sem lenne? Ha elpusztulna az élet?  Sajnos szerény véleményem szerint, benne van a pakliban. Maga a téma úgy gondolom reálisabb mint valaha, ehhez elég csak körbenézni mi is zajlik a bolygónkon. A Mad Max filmek világa már évekkel ezelőtt elragadott engem. Rengetegszer láttam a filmeket, volt olyan, hogy napokig néztem oda-vissza valamelyik részét. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, és ez így van mind a mai napig. Sűrűn elindítom találomra valamelyiket, és még mindig magával ragad az az atmoszféra. Nem is kellett sokat töprengjek. Rögtön bedobtam magam a mélyvízbe és elhatároztam, hogy megírom a saját magam Mad Max történetét. Az alapok alapjától álltam neki, teljesen amatőrként indultam el, de a lelkesedésem határtalan volt! Egymást követték a gondolatok. Folyamatosan jöttek az újabb ötletek a cselekmény folytatására. Emlékeim szerint, egyszer volt egy maximum másfél hetes kihagyásom, de aztán újra leültem, és csak gépeltem és gépeltem. Aztán talán 2025. év eleje tájékán megvolt a történet egy kezdetleges kézirata.

Ez volt az első nyomtatott verziója az országúti harcos történetének. Ezt megtartottam magamnak, ugyanis hiába egy kezdetleges verzió volt, ami tele volt hibákkal, de számomra mégis egy kellemes emlék maradt. 

Minden egyes oldal külön-külön, úgy ahogy volt, ki lett nyomtatva, és a végén össze lett fűzve. 2025. április 25-én volt a napja, hogy a kezembe foghattam. Rettenetesen boldog és büszke voltam arra, hogy még ha ilyen kezdetleges formában is, de lett egy kézzel fogható terméke a munkámnak. Ráadásul jókora löketet adott, hogy folytassam az írást, és már itt tudtam, hogy ebből egyszer rendes könyv lesz.

Végül rájöttem arra, hogy a kezdetleges nyomtatás tele van hibákkal. Annyira túlbuzgó voltam, (kapkodtam), hogy sem a szerkesztésekkel, sem a párbeszédek normálisabb kialakításával, sem tagolással nem törődtem. Rengeteg volt a hiányosság benne. Hál istennek hamar észrevettem, hogy ez azért így mégsem jó, így elkezdtem átgyúrni az egészet az elejétől a végéig. Amiben nem voltam biztos, utána jártam, megnéztem az aktuálisan olvasott könyvemben, hogy ott hogyan is van, esetleg elővettem más jellegű könyveket is. A regényem szerkesztésével, saját magamat is képeztem, és szép lassan a helyére került minden. Amikor már úgy láttam, hogy körvonalazódik a dolog, hogy kezd egy olvashatóbb, élvezhetőbb formát ölteni, akkor elkezdtem nézelődni, hogy milyen lehetőségeim lennének, hogy esetleg kiadásra kerüljön.

Itt viszont teljesen át kellett értékeljem a dolgokat, ugyanis megtapasztaltam azt, amit már sok helyen olvastam, hogy a kiadók vagy szóba se állnak az emberrel, vagy akkora összeget mondanak, ami megfizethetetlen. Számtalan helyen érdeklődtem. Igazából egy volt, ahonnan választ is kaptam, a kéziratot is kérték, sőt még véleményt is adtak róla, ami rengeteg dologra rávilágított számomra, és ezáltal jobban belelkesültem, mint addig bármikor. Az árajánlatuk annyira nem volt kecsegtető, kétkezű munkás révén, nem az én tárcámnak találták ki azt az összeget, viszont onnantól kezdve megszületett a végleges döntésem: 

Vagy így, vagy úgy, de könyv lesz Mad Max történetéből!

Sok közösségi felületen tapasztaltam, hogy vannak szerzők, akik másokra próbálnak hagyatkozni. Nyilván a vélemények hasznosak, de viszont az én nézőpontom szerint sokszor károsak lehetnek, ugyanis elveszik a szerző önálló gondolata, amitől egyedi lehet a műve.

Sohasem a kitaposott utakon jártam, mindig kerestem egy másik ösvényt, ami lehet, hogy nehezebb, de viszont számomra valamiért mindig ideálisabb volt. Mindig is különc voltam, ez szerintem nem is fog változni. Nos, itt is ez történt. Hagytam a kiadókat, kizártam mindent az egészből. Az egészet úgy csináltam, ahogy jónak láttam, ahogy meg tudtam oldani, a magam a kis világa alapján. Egy ember véleménye számított csupán, az a páromé volt. Külön köszönöm neki a rengeteg támogatást, és leginkább a türelmet, ugyanis sokszor volt olyan, hogy a figyelmem inkább a betűkre irányult és nem rá. Hosszadalmas munka volt, de minden egyes percét élveztem, és aminek külön örülök, hogy pár fokkal előrébb vagyok, mind az írással, mind a szerkesztéses dolgokkal kapcsolatban, mint amikor elkezdtem az egészet. Persze fejlődni még bőven van hova, rengeteget kell tanuljak, de azon leszek, hogy ez csak jobb legyen a jövőben!

Végül találtam egy nyomdát, ami számomra elfogadható áron dolgozott, és elküldtem nekik az egészet, hogy végre megkapja a művem a végső, immár könyv formáját.

2025. szeptember 17 volt a dátum, amikor meghozta a posta a már kész példányokat. 

Dolgoztam aznap, és kissé nehézkes volt a futárral egyeztetni az átvételt, de úgy rohantam haza a munka után, és akkora izgalommal nyitottam ki a dobozt, majd fogtam meg a már kész könyveket, mint amikor egy óvódás kisgyerek kap egy új kisautót. 

Magánkiadásban, mint egy rajongói történet, megjelent az első könyvem! 

Az az érzés, amit akkor éreztem, az leírhatatlan. Arra tényleg nincsenek szavak.

Ami számomra a legfontosabb! Rengeteget tanultam amíg megírtam, és készre szerkesztettem. Biztos vannak benne még hibák, de ami a lényeg! Olyan lett, mint amilyennek megálmodtam! 

Innentől csak jobb lesz!

 

 A Terápia

6.

Csilla

    A kora nyári délutáni szellők felfrissítették a levegőt a szobában. Az öreg épület falai kezdték már magukba szívni a nap egyre erősebb sugarait, ami még nem azt a fullasztó tikkasztó hőséget, hanem azt a fajta meleget engedték a helyiségekbe, ami megoszthatta az öltözködés terén az embereket. Az Úr úgy érezte, hogy szüksége van egy vékonyabb pulóverre még, ugyanis libabőrös volt az egész teste.

    Elemér betegségre hivatkozva lemondta a mai foglalkozásukat, de ő úgy döntött, hogy azt az időt mégis hasznosan fogja tölteni, így felrakott egy régi klasszikust a lemezjátszóra, majd kivételesen töltött magának egy pohár vörösbort, majd a fotelben elmélkedett, mégpedig a távol maradt partnerén.

    Az első gondolata, a Csilla presszó volt, és amit Elemér mondott neki, pont egy hete pénteken. Akkor este hazafelé menet megállt az egység előtt, és elszívott egy cigarettát. Bemenni nem ment, de kívülről is szépen látta az eseményeket.

    Nyolc óra lehetett. A kebles, negyvenes pultos asszony egy ronggyal csapkodta a pulton alvó hatvanas öregurat, valószínűleg próbálta a távozás útjára ébreszteni, de mint kiderült három perc elteltével, hogy eredménytelenül. Ehhez nem kellett szájról olvasónak lenni, a külsős ember ugyanis tisztán olvashatta az asszony szájáról a különböző átkokat, mindenféle trágár kifejezéseket, amikkel próbált egy átmenetileg fáradt öregbe életet verni.

    A pult mellett egy billiárd asztalt három fiatal nyüstölt. A nyüstölés a legjobb szó a játékukra, ugyanis a kétszemélyes játékhoz azért kellett a harmadik, hogy az asztal egyenes legyen a valószínű egyenletlen járólapon. De, az Úr úgy látta, hogy a három fiatal is egyenletlen volt már.

Kortyolt egyet a borból, majd megforgatta a talpas poharat, miközben bámulta az ital színét.

    - Hmmm. Szekszárdi! Valóban finom! - mondogatta magának, majd a lemez váltott egy régi Neoton nótára.

    A "ne hidd azt, hogy senki sem szeret" sorok után, gondolatai visszatértek a Csillába. A biliárdozó fiatalok mögött közvetlen - a férfi és női toalettek mellett - ott ücsörgött Elemér egy asztalnál, két korsó sör társaságában, amiből az egyik üres volt már. Kedvtelve figyelte a fiatalokat. A következő lökésnél felállt, és a billegő sráchoz lépett, aki következett a játékban. Belesúgott valamit a fülébe, majd a srác elmosolygta magát és a dákóval megbökte az asztalon csücsülő harmadikat, aki leesett és ezáltal eltűnt az utcán dohányzó Úr szemei elől. Elemér visszaült az asztalhoz, húzott egyet a

söréből, miközben a két játékos önfeledt boldog táncba kezdett a biliárd asztal körül.

Elemér meg csak nevetett és nevetett. Az Úr valamiért annyira kíváncsi lett, hogy megpróbált közelebb somfordálni, de úgy, hogy véletlenül se lássák meg, de mire beleshetett volna az ablakon, kilépett az egységből az öreg, aki pár perce még az ébresztőt se hallotta.

    - Ez az Elemér tud valamit. Először a falakat vakoltam újra! Aztán a klozettet csempéztem ki! Utána a pultot húztam fel! A vége meg az a két válóperes volt, amikor a férfi rájött, hogy férfit szeret! De azt is meggyőzte, hogy az badarság! Jaj istenem! Öreg vagyok már ehhez! - sopánkodott, miközben a falat támasztva próbált haladni célirányosan a járdán, majd odaért az Úrhoz, aki megdöbbenve nézte és hallgatta a történéseket.

    A két szempár egymás tekintetébe botlott. Az egyik kíváncsian, a másik fáradtan.

    - Gazdag leszek, hallja? Most burkolhatom le a termet is! Ferde a talaj az asztalnál! - ezzel bágyadt mosollyal az arcán, tovább szédelgett a járdán az Úr előtt, aki értetlenül nézett utána.

    Odabent Elemér lehúzta a korsó maradékát, majd úgy tűnt távozni készül, így az Úr is jobbnak látta ha megy. Pont arra vitte az útja, amerre az öreg is sétált, és ahogy kikerülte a falnál megpihenő aggastyánt, elkapott egy fél mondatot még.

    - Ez az Elemér! Mindig jókor a jó helyen! Sokra vitte a fene egye meg!

    És az Úr sétált tovább, és gondolataiból a telefon csörgése rázta vissza. A Dolly Roll már a refrénnél tartott, pont ott, amikor elpattant a húr, de az Úr levette a hangerőt a lejátszón és felvette a telefont.

    - Igen? -szólt bele nyugodtan.

    - Üdvözlöm! Úgy döntöttem jobban vagyok! Nem jön esetleg a Csillába?

A Terápia

5.

Péntek este 

    - Péntek van Elemér, mi a terve mára és a hétvégére? - kérdezte kedvesen az Úr.

    Elemér nem válaszolt, csupán a kedvenc fenyőjét figyelgette, közben összefont kezein forgatta az ujjait. De végül csak válaszra nyitotta a mosolyra kanyarodott száját.

    - Miután elmentem innen, a Csillába megiszom egy pofa sört szerintem. Melegszik az idő, jót fog tenni. Ráadásul péntek este lesz, a munka után úgy gondolom, hogy megérdemli az ember! Sőt! Ha kellemes társaságra akadok esetleg, lehet kérek egy másodikat!

    - Szereti az italt netán? - kérdezte szemöldökét összehúzva az Úr, mire Elemér megvonta a vállát.

    - Az imént mondtam, maga megint siket? Péntek este az ember megérdemli.

    - Ebben igaza van! De csak módjával! Az alkohol rengeteg kellemetlen dologra képes! - válaszolta az Úr, immáron újra mosolyogva.

    - Igen-igen, de az embernek a javára is válhat! - válaszolta Elemér.

    Az Úr tekintete újra komolyságot sugallt. Megigazította a szemüvegét a fején.

    - Ezt hogy érti? Mi válhat az ember javára rengeteg ittas ember között? - kérdezte Elemértől, aki megvakarta borostás állát, majd ezután újra összefonta a kezeit.

    - Megtanulhatja az öngyógyítást. Megjegyzem, magára is ráférne. Nincs kedve velem tartani esetleg?

    - Honnan veszi, hogy nekem erre van szükségem? - tárta szét a kezét vigyorogva az Úr.

    - Mert se nem hall, se nem lát! De ezt maga tudja is, csak nem akarja beismerni! Mondtam önnek, hogy rengeteg dolgom lesz még magával! Ha kíváncsi esetleg, ma elkezdhetjük! - az Úr itt már teljesen elvesztette a fonalat, de igyekezett elkapni partnere észjárását.

    - És ebben mi lenne az öngyógyítás, ha ittas emberek között üldögélek magával? - kérdezte széttárt karokkal, mire Elemér hangosan felnevetett.

    - Tényleg siket! Na jó! Most az egyszer segítek önnek. - válaszolta nevetgélve, mire az Úr intett neki, hogy kíváncsian várja a mondandóját.

    Elemér felkelt és közelebb lépett hozzá. Lehajolt és még közelebb lépett, egészen addig, amíg a szája teljesen az Úr füle mellett nem volt, aki abszolút nem érezte kellemetlennek ezt az eddig ismeretlen kommunikációs formát, amit partnere kezdett, így hegyezte a fülét, mire Elemér megsúgta a lényeget számára.

    - Ha kinyitja a szemét és a fülét, kitárul a valóság, ami nem szorítható korlátok közé, és tilos a harmadikba belekezdeni! - ezzel kedvesen megpaskolta az Úr vállát, kacsintott egyet, majd miután felhúzta a kabátját elköszönt és elindult kifelé az ajtón, mivel péntek este volt.