Kinyitotta, belehelyezte óvatosan, a legnagyobb igényességgel, nehogy véletlenül is meggyűrődjön. Mielőtt lezárta volna, utoljára még ellenőrizte a munkáját, majd miután nyugtázta az eredményt, nyelve hegyét végigvezette azon a bizonyos részén, majd lehajtotta a másik felére és ezzel végleg lezárta. Legalábbis saját magának.
Ezután táskája legbiztosabb részébe helyezte, ahol megtalálja, esély sincs arra, hogy elveszti, majd végezetül töltött magának egy forró gyümölcsteát és kiült az erkélyre, hogy elfogyassza azt.
Fejében végigpörgette a folyamatokat, átgondolt minden egyes részletet, és a végére úgy kalkulált, hogy semmi baj nem lehet.
Bárhogyan is nézi, akárhogy is mérlegeli, helyesen cselekszik, és megéri a dolog mindenhogyan. Már nem lehet baj.
Miután megitta a forró italt, közben megnyugtatta saját magát a döntése pozitivizásáról, összepakolt magának három teljes napra, felöltözött és kilépett a bejárati ajtón, majd mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött, még utoljára végighordozta a tekintetét az előszobán. Mintha nem lett volna biztos a döntésében, aggályai lennének, pedig az imént győzte meg magát arról, hogy nincs miért aggódnia és teljesen rendben van és lesz is minden. Sóhajtott egy hatalmasat, majd becsukta és bezárta az ajtót. A kulcscsomóját a táskájába tette és végigsimogatta azt, amibe rengeteg munkája, rengeteg ideje benne van, és ami most a megváltása záloga lesz. Igen, ott volt, ahova rakta is. Biztonságban, a legjobb helyen és várta a sorsát.
Lement a lépcsőkön egészen a földszintre, kilépett a négyemeletesből, majd a buszmegálló felé vette az irányt. A menetrend szerint tíz percet kellett várakoznia, így addig csendben állt ott, és nézelődött, így próbálta elütni az időt. A környék mindig ugyanaz volt, és valószínűleg marad is. Ugyanazok a semleges arcok mentek valahová, és általában szinte majdnem ugyanakkor. Mintha csak egy program vezérelné őket, a változatosság egy fikarcnyi jele nélkül. No, de pont jött a harmadik szomszédja, aki adta a tanácsot arra vonatkozólag, amire pont készül. Néhány nappal ezelőtt tanácsolta számára az öregasszony, azt amin ő szintén néhány napja esett át, és ugyanezzel a sikeres módszerrel. Hibamentesen.
Így amikor csak mosolyogva biccentettek egymásnak köszönés gyanánt, ekkor teljes nyugalmat érzett és az a kevéske aggálya is elmúlt teljesen. Csendben nézte a fiatal sportolósrácot, aki németjuhász kutyájával csinálta a szokásos reggeli edzését, mögötte az öreg autószerelőt, aki minden kocsit megszerelt, de mint mindig, most is a sajátjával bajlódott, azt ugyanis valamiért soha nem tudta szervizelni. A madarak csicseregtek, az élet megszokott monotonitásával zajlott, míg megérkezett a helyijárat és nyílott az ajtó. Ez is mindig ugyanaz volt. Felszállva, bérletét lecsippantva, a bajszos öreg sofőrnek köszönve helyet foglalt a jobb oldali harmadik sorban a belső ülésre, majd ellenőrizte a táskája féltve őrzött tartalmát.
Megvolt. Ott volt a helyén, ahova rakta.
Arcán nyugodt mosollyal nézelődött kifelé az ablakon, a busz meg nyugodtan folytatta a szokásos útvonalát.
Az utolsó előtti megálló előtt hangos szirénázás közeledett, így a sofőr félrehúzta a kormányt, hogy utat biztosítson. A mentő sivítva, villogva száguldott el, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment is.
Az öreg sofőr ezután mintha misem történt volna, vissza kormányozta a gépet és nyugodtan haladtak tovább, míg pár perc múlva megérkeztek, és ott ő leszállt a buszról.
Megvárta, amíg a busz tovább indult, majd úgy érezte, hogy az idegessége ismét kezd felszínre törni. Megnézte, senki sem vette ki a biztosítékot, nem hagyta el, pontosan ott volt, ahova rakta is. Ez ismét megnyugtatta, így elindult. Elért a sarokig, ott befordult, majd pár méterre meglátta a célállomást, ami előtt az iménti mentő is ott parkolt, ugyanúgy villogva , de már sziréna mentesen. Nem tulajdonított ennek jelentőséget. A bejárat előtt bekapott egy rágót, ami szokása volt, nem csak a kellemesebb lehelet miatt, hanem oldotta a stresszt is. Ezután belépett az ajtón és a recepciós pulthoz indult, viszont ekkor vette észre, hogy a szomszédját, akivel az imént találkozott a buszmegállóba, aki rábeszélte arra amire készül, a nénit tolják befelé a mentősök. Az öregasszony lélegeztetőgépre volt kötve, eszméletlenül és falfehéren feküdt a hordágyon. Lendületből ismét a táskájába nyúlt, viszont az iratai helyett, keze a biztosítékon megakadt, a füle meg a mentősök beszélgetésén. Az egyikük a recepciós hölgyhöz lépett, és tájékoztatást adott a páciensről.
- Ismét egy újabb. Ez már a sokadik.
A recepciós szomorúan csóválta a fejét, miközben csendben jegyzetelt. Közben a kolléga eltűnt a liftben az eszméletlen asszonnyal.
- Kómába esett a mentőbe. Mint a keddi. Félek, hogy ő sem marad meg. Pedig vastag volt a boríték. Emlékszem. - folytatta, majd a recepciós félbehagyta a jegyzetelést és felnézett a mentősre.
- Lehet nem eléggé. - válaszolta, majd átadta a paksamétát és a mentős elköszönt, majd indult volna kollégája után, de észrevette a mögötte várakozót, majd kedvesen érdeklődött.
- Üdvözlöm hölgyem. Ma van a nagy nap?
A hölgy viszont elfehéredett. Észre sem vette, hogy a lábai önálló életre keltek és egyre gyorsabban hátrálni kezdtek a bejárat felé, majd megfordították az egész testét, és kivitték az épületből.
A biztosíték a táskában lapult. A fehér borítékba nyolc darab húszezres címletű készpénz volt szépen belehelyezve, amivel fizetni akart volna a beavatkozásért, amire rábeszélték, hogy így a legjobb és teljesen kockázatmentes a dolog.
Az iménti látottak-hallottak azonban az ellenkezőjéről tettek tanúbizonyságot.
Amíg sietve próbálta a hazafelé tartó helyi járatot elérni, világos lett számára minden és tudta, hogy most hozta meg élete legjobb döntését.
