Egyesülés

Boldogság.

Mit is jelentett ez? Már el is felejtette. Teljesen elfelejtette. Oly régen volt már. Annyira régen érezte azt a kellemes meleg érzést a mellkasába, amikor egyszerre tudta volna magába fogadni a természetet, a falvakat, a városokat, az embereket, az országot, sőt az egész világot. 

Mindent. 

Az emlékre se emlékezett. Az az érzés, az a rideg, kegyetlen undor, az maradt meg. Semmi más. Nincs kiút, nincs fény. Sötétség mindenhol. Sehol egy szikra, sehol egy kiút a végtelen sötétségből.

Semmi.

Nagy utazás volt ez számára. Nem volt véglegesítve a távolság, de a sors úgy döntött, hogy márpedig ez így fog alakulni, ennek így kell hogy lennie. Így a pénztárnál csak egy jegyet váltott. 

Egyet.

Csakis oda. Visszaút nem volt és ez is kezdett a végéhez érni. 

A fekete lepelt felvette, magára húzva a jelenkor és a régi idők összes kínját és fájdalmát.

Elindult.

Pontosan tudta mikor kell jelen lennie. És azt is tudta, hogy mint mindig, most sem késhet. 

Magával vitte útjára a világmindenség összes létező rosszindulatát, minden kínt, minden keservet. 

Viszont saját maga mégis boldog volt. 

A végítélet angyala. 

Arcán, azon a megkövült, elporladt arcon, a kiáltások, a legkegyetlenebb fájdalmak vegyültek a kárörvendő boldog mosollyal. Ahol csak elhaladt, ott minden pozitív megszűnt létezni. Mindent magába szívott és mást nem hagyott a helyükön, mint a rothadást. 

Keresztútra lépett. Egyesülésre igyekezett.

Várta azt, aki elfeledte a boldogságot, aki legbelül már annyira üres volt, mint egy könyv, amit sosem írtak meg, de a lapjai már megsárgultak a várakozástól. 

Hosszú ideje várta. 

Türelmesen.

A világ minden türelmével.

Mindez meghozta a gyümölcsét.

Pontban délelőtt kilenc óra egy perckor, kivetette magát, és a vasszörny, amely hiába ordította, hiába kürtölt neki, és hiába próbálta hatalmas testét megfékezni, de elvitte őt.

Foszlányokra szedte.

Atomjaira bontotta.

A kerekek szórták a szikrát, mint a mennydörgő égbolt a villámokat, de semmi haszna nem volt. 

Hasztalan volt minden. 

Az üresség megszűnt. Talán mintha egy pillanatra érezte is volna azt, amit oly régóta elfeledett már.

Magába olvasztotta ismét a melegséget, amivel mindent is átölelt. De ez is tovaszállt. Egy pillanat alatt elment. Azt hitte, hogy ezzel megnyugvásra lel majd, hogy megtalálja a békéjét. 

Ő pedig ott volt a világ összes fájdalmával, sötétségbe burkolva. Nem késett most sem. Ott volt és végignézte a fájdalom végét, és kezét nyújtotta az újjászületéshez. Arcáról a fájdalmak mosolya még szélesebbre húzódott.

A boldogság ismét visszatért. Már nem akart ölelni se tájat, se házat, se hazát, se országot, semmit. A melegség fekete fátyolba előtte állt, karját nyújtotta számára, és ő engedett neki.

Egyesültek, és a sötét lepel alatt elindultak vissza, oda ahol mindennek vége, és minden kezdődik.