A Terápia

2.

    Elemér néma csendben bámult kifelé az ablakon, ami előtt egy fenyőfa állt. Az úr keresztbe tett lábakkal ücsörgött a bőrből készült karfás foteljében, közvetlen szembe vele.

Csend volt...

Egyikük sem szólt egy árva szót sem. Végül ezt a csendet az Úr törte meg.

    - Nagyon szótlan ma. Múltkor beszédesebb volt.

    A csend feszült nyugalma folytatódott. Percek teltek el. Elemér csak a fenyőt bámulta, az Úr pedig őt. Végül ismét beszélgetésbe próbált elegyedni vele.

    - Az a fa közel kilencven éves. Amióta én itt vagyok, azóta kétszer próbálkoztak eltakarítani onnan. Először csak ritkítani akarták, ugyanis rengeteg panasz érkezett a terjedelmére, és hogy akadályozza a közlekedést. Másodjára viszont teljes egészében kivágták volna, de itt sokan, köztük én se hagytuk. Ez a vén fenyő, nos mintha mesélni akarna mindenkinek. Ha az ember jobban figyel rá, megérti a történetét.

    Elemér továbbra is csak nézte az öreg fát. Ismét csend lett. Újabb percek teltek el így. Az úr kortyolt egyet a közte és beszélgetni nem hajlandó partnere között lévő üveg asztalra rakott pohár vízből. Ezután megköszörülte a torkát, majd szólni akart ismét. Valami nagyon fontos dolog lehetett, ugyanis a mutató ujját is felemelte hozzá, de nem jutott szóhoz.

     -A panasz jó dolog. - Elemér végre levette a figyelmét a fáról és az asztalra rakott tálban lévő mogyoróból vett magának egy keveset, majd enni kezdte és közben mosolygott az Úrra, aki megigazította a fején a kerek olvasó szemüvegét.

    - Miért gondolja így? Fejtse ki kérem.

    Elemér csak ropogtatta a mogyorót és mosolygott magában. Az Úr viszont nem akarta ezt a kétségtelen érdekes beszélgetést ennyiben hagyni, ezért ismét megkérdezte:

    - Nos? Ha valaki panaszkodik, az ön szerint miért jó?

    - A panasz, a világ alapköve. Ha nincs panasz, nincs miért felkelni reggelente. - válaszolt Elemér, miközben figyelme ismét az öreg fenyőre szegeződött, majd lenyelte az utolsó falat mogyorót, a zsebébe nyúlt és egy zsebkendővel megtörölte a száját. Ezután úgy mint beszélgető partnere, keresztbe tette a lábait és megszerette volna fogni a saját fotelje karfáját, de sajnos az övén nem volt.

    - Legközelebb olyanba akarok ülni, amilyenben maga is. - mosolyogva közölte ezt az Úrral, aki felhúzta a szemöldökét erre a kijelentésre.

    - Akkor ezt most vehetem panasznak? - kérdezte Elemértől, aki megvonta a vállát, mint valami előkelő uraság és csak ennyit mondott:

    - Ha szeretné....

    Nagyjából, körülbelül fél percnyi szünet következett az elindult beszélgetésben. Az öreg fenyő egyik ága közben megkaristolta az ablakot, ahogy a szél megrezzentette azt. Elemér elnevette magát az üveget végig karistoló tűlevelek hangja hallatán.

    - Min nevet? -kérdezte érdeklődve az Úr.

    Elemér széttárta a karjait.

    - Maga megint siket? Nem hallja? Ő is panaszkodik! - ezzel rámutatott a fenyőre.

    Az úr megigazította a szemüveget a fején, majd a tenyerébe köhintett egyet.

    - De ebből még mindig nem tudtuk meg, miért is jó panaszkodni. - folytatta, miközben megfordította a lábait egymáson.

    Elemér utánozta a mozdulatait, majd fészkelődni kezdett a saját ülőhelyén.

    - Olyan fotelt akarok amilyenbe maga is ül. Kényelmeset, és legyen rajta karfa. - válaszolta szinte teljesen nyugodtan, mosolyogva.

    - És ha nem kapja meg? Akkor mi lesz? - kérdezte az Úr.

    Elemér egy újabb marék mogyorót vett az asztalra helyezett tálból, majd szüntelen mosollyal visszadőlt a kényelmetlen székébe és ismét a fenyőt bámulta.

    - Akkor panaszt teszek. - válaszolt, miközben a mogyoró ropogott a fogai között.