Karma

A világ talán örökérvényű szabályai közé tartozik, hogy a szerencse mindig azok mellé pártol, akik mellé abszolút nem kellene. Ez úgymond egy kőbe vésett ősi törvény is lehet, vagy az egyik istenség fejéből kipattant gondolat. Igazából nézőpont kérdése, viszont felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha egy véletlen, vagy esetleg szándékos cselekedet folytán keresztül húzzuk ezt az íratlan szabályt?

Iván dúsgazdag harmincas férfi volt, és ezzel szeretett is kérkedni. A bunkóság fogalma eltörpült mellette. Világéletében azt hitte, hogy hatalma minden és mindenki felett áll, és bármit megtehet következmények nélkül. Feljebbvalónak, magasabb rendűnek tartotta magát mindenkinél. Eme kiváltságot sokáig élvezte is, méghozzá a tőle telhető legundorítóbb módon, ám egy szép késő őszi napon találkozott a hajléktalannal, aki nem kannásborra, nem sörre, nem kétdekásra kéregetett, hanem valóban ételt akart magának venni.

Az illető egy kartonpapíron ücsörgött a bevásárlóközpont előtti parkolóban, amikor megjött a dúsgazdag pökhendi Iván egy méregdrága sportkocsival, egy csinos szőke hölgy társaságában. Ivánban még annyi illem sem volt, hogy a hölgynek kinyissa a kocsi ajtaját, esetleg kezét nyújtsa, hogy könnyebben kiszálljon az autóból. Nem. Semmi ilyesmi figyelmesség nem szorult belé. Ő csak kipattant, majd megizgatta zebracsíkos öltönye gallérját, telefonja front kamerájába megnézte hajszerkezetét, aztán körbe tekintett a parkolóban, hogy mennyien is figyelik őt. A hölgy kiszállt, majd hangosan elkáromkodta magát a folyamat közben letört műkörme miatt, de Iván erre sem figyelt. Az egoja nem engedte, sem ekkor, sem máskor.

A hontalan férfi nézte őket, és rögtön konstatálta, hogy van mit a tejbe aprítani, ezért feljebb emelte a markát és kedvesen kérni próbált. Iván viszont nemhogy adott volna, hanem még megvetően az illető mellé is köpött. Ekkor vette csak észre, hogy makkos cipőjére valami kosz ragadt, ami számára teljesen megengedhetetlen volt. Morogva a zsebébe nyúlt, előhúzott egy zsebkendőt és takarítani kezdte. A kéregető úr immár némán figyelgette. Iván magán érezte a tekintetét, és nem bírta ki, hogy ne szóljon be szerencsétlennek, majd miután úgy érezte, hogy egoját és kíméletlen bunkóságát ismét érvényesíthette, ráadásul sikeresen, eltűnt a boltba a még mindig siránkozó szőkeséggel.

A hontalan férfi sóhajtott egyet, mint mindig, amikor kérelme sikertelenséggel végződött. Igazából már megszokta. Amikor elvállt az asszonytól, akkor is csak megvetést kapott. Amikor megszűnt a munkahelye, amikor az utolsó havi fizetését már nem kapta meg. Amikor az albérletéből kirakták, ráadásul még annyit sem engedtek meg neki, hogy azt a kevés holmiját összeszedje. Amikor kérvényt nyújtott be önkormányzati lakhatásra, aztán elutasították, mert három hete nem tudott tisztálkodni már, és emiatt enyhén szaglott. A hajléktalan szállóra elvből nem ment, mert a rengeteg konfrontációból nem kívánt magának még egy keveset sem, így hát közel fél éve egy belvárosi panellakás pincéjében éjszakázott, ahol ismerte a gondnokot. Az öregember ennyivel megpróbált neki segíteni, azon kívül, hogy a lakókkal szemben tartotta neki a hátát. Annyi volt a feltétele, hogy mindig este tíz után érkezzen és hajnalban távozzon, a feltűnés elkerülése miatt. Ő ezt szépen be is tartotta, ugyanis világéletében szavahihető ember volt, és nem mellesleg örült, hogy nem az utcán kellett éjszakáznia.

Fázósan húzta össze magán rongyos kabátját, amikor a tekintete megakadt egy fénylő tárgyon, ami a földön hevert és az előbb még nem volt ott. Felállt, majd még mielőtt tüzetessebben szemügyre vehette volna, azonnal a zsebébe dugta, majd összeszedte cókmókját és szélsebesen eltűnt onnan.

Bele sem kellett néznie, ugyanis a szürke, fóliával bevont bőrtárcából vaskos bankjegyek kandikáltak kifelé, és ahogyan két utcával messzebb egy zsákutcában kinyitotta, úgy érezte minden problémája egy szemvillanás alatt megoldódott. Iván a zsebkendővel együtt húzta ki a pénztárcát a zsebéből. Az iratain kívül, három millió forint lapult benne nagycímletekben, egy vastag aranygyűrű társaságában.

Az iratokat atomjaira tördelte, majd a legelső konténerbe hajította. Kilépett a zsákutcából és ekkor meglátta a sportkocsit, a benne ülő Ivánnal. A férfi immár egyedül ült a méregdrága kocsiban, vöröslő feje még kívülről is élénken rikított. A gumik csikorogtak az aszfalton, ahogyan a dühödt beképzelt alak a téboly küszöbén lavírozva elszáguldott.

A hontalan férfi tudta, hogy minél előbb fel kell szívódnia, és így is tett. Ruházatát olcsó turkálóból lecserélte. A sarki kisboltból élelmiszert vásárolt. Tudta, hogy ilyen kis lepukkant helyeken, ahova a madár se jár, biztonságban van, ugyanis egy ilyen pökhendi alaknak eszébe sem jutna ott keresnie őt. Végezetül, felkereste egyetlen öreg barátját a panelból, és hálája jeléül a kezébe nyomott százezret, majd lett egy utolsó kérése a meglepett kisöregtől. Tisztálkodni szeretett volna. Az öreg természetesen, mint mindig, most sem mondott nemet, így két óra múlva már a szabadság felé vezető buszon ült, és elindult, hogy lefektesse az új élete alapkövét.

Két esztendő elteltével a férfi ismét megjelent a városba. Üzleti útja haza szólította külföldről, és úgy érezte meglátogatja egyetlen barátját, akiről hallotta, hogy egyre betegesebb már. Előtte viszont beugrott abba a bevásárló központba, ahol aznap az élete egy mozdulattal megváltozott. Gondolta meglepi az öreget pár dologgal. Amint a bejárat felé közeledett, a szemei megakadtak valamin. Egy meggyötört, csontsovány alak ücsörgött egy kartonpapíron ott, ahol annak idején saját maga is ugyanezt tette. Az illető egy konzervdobozt szorongatott a kezeiben, és sajnálkozó tekintettel meredt az emberekre. Mellette egy fehér táblán a Segíts, éhezem! felirat volt olvasható.

Azonnal eszébe jutott a saját múltja, ahogyan élt, ahogyan oda jutott. Miközben közeledett hozzá, már éppen készült volna a tárcájába nyúlni, hogy valamivel segítse szerencsétlent, ám ekkor a felismeréstől egy pillanatra lemerevedett. Iván volt az. A nagyképű, arrogáns alak, akinek megköszönhette, hogy azóta a nap óta, sikeres üzletember vált belőle, megismert egy önzetlen, okos, jólelkű asszonyt, akinek pár hónapja megkérte a kezét. Megállt, majd nézte Ivánt, aki nem vette észre őt. Ezek szerint a férfi mindenét elvesztette, viszont ezáltal ő saját maga talpra állt és boldogan élt. Gondolkodott, hogy mit tegyen, és eszébe jutott, hogy bánt akkor a férfi a szőke nővel. Még mindig füleiben csengtek azok a gusztustalan szavak is, amikkel pedig őt illette. Egy ilyen ember minden szemszögből megérdemelte a sorsát. Az élet megbűntette mindenért.

Iván továbbra sem vette őt észre, csak akkor nézett utána, amikor a konzerves dobozába egy kétezres címletű bankjegy landolt.