Szólásszabadság

    Jenő késett a gyűlésről. Pedig át sem öltözött. Úgy ahogyan volt, munkásba, koszosan elrohant, amikor megjött a kollégája váltani, aki szintén késett, így eleve bukott mutatványként indult a pontos időben való megjelenés, de mivel Jenőnek ez fontos volt, így annyira rohant, hogy majdnem a takarítót is felborította a folyosón.

    Lerántotta a kilincset, de úgy, hogy a szomszéd utcában is hallották, majd lihegve belépett a szűk irodába, ahol is a kollégái, a főnőke és a város egy magasabb beosztásban alárendelt valakije volt, akiről sejtette hogy ki, csak nem tudta pontosan, de abban teljesen biztos volt, hogy nem kedveli.

    - Elnézést! Késtem! - mondta a levegőt kapkodva Jenő.

    A szemek mind rámeredtek, de az idegen, azt a valakinek a valakijének a valakijét, ez nem érdekelte, csak folytatta a beszédét.

    - Nos szóval a folyamatok, hát igencsak nem produkálják a régiónak a normát, így hát ennélfogva, sajnálatosan szankciókat kell alkalmazzunk. - magyarázta monoton hangján ez a valaki.

    Jenő közben helyet foglalt, és egy ronggyal megtörölte a verejtéket a homlokán, de hamar észrevette, hogy a a rongy olajos maradt a zsebébe és emiatt majdnem összemaszatolta az egész arcát. Sőt amikor a szankció szó harmadszorra is elhagyta a valakinek a száját, Jenő kifakadt.

    - Milyen szankciók?! - ordította, majd az a valaki félbehagyta a monoton fejmosást és a hang tulajdonosát keresgélte a nagyjából húsz ember között.

     - Parancsol? Kérem álljon fel, ha véleménye van. - mondta ugyanazon gépies hangján.

    Jenő olajos homlokával, vöröslő fejjel felállt. Tekintete lángolt. A valaki ráncolta a szemöldökét, hogy az a valami, hogy merészelte ezt, de Jenő nem hátrált meg.

    - Az ember egy gép! Igaz? Persze! A szankciók kívánják! Magát ki szankciónálja? - ordította, hogy a nyála is fröcsögött a szájából.

    Viszont a valaki, csak a paksamétáját lapozgatta, majd köhintett egyet és a gépies monotonitás folytatódott.

    - Nekem is vannak főnökeim. Elhiheti. A maguk érdekében hozunk döntéseket.

    Jenő legyintett egyet az egészre, de ez a gesztus nem tetszett az öltönyösnek.

    - Hogy hívják magát? - kérdezte kissé felemelt hangnemben.

    - Melós Jenő vagyok! - érkezett büszkén a válasz.

    - Melyik részlegen van? - folytatta a vasaltruhás.

    - Ott, ahol magának nincs szava! - válaszolta Jenő, mellkasát teljesen kihúzva, mire kollégái egymás után tapsolni kezdtek.

    Egyre hangosabban, és hangosabban. Az öltönyös valaki, felszívta magát, próbálta tekintélyét menteni. Mellette a főnök viszont csak csóválta a fejét és hátrált, szépen lassan. Az öltönyös köhintett egyet, hangosan köszörűlte a torkát, hogy visszanyerje a tapsviharban a szónoki uralmát. A taps csendesedett, Jenő viszont tartotta magát.

    - Miért mi van ott, tisztelt kolléga? - kérdezte arrogánsan az öltönyös, mire Jenő körbemutatott a maga körül ücsörgőkre.

    - Tisztelet! És ott még értékelik az ember szavát! A szónak szabadsága van, és értéke!

    Ezzel újabb tapsvihar kezdődött, mire a felsőbbrendű idegesen megigazította az elegánsan megkötött nyakkendőjét és bólintott egyet a főnöknek, majd távozott a teremből.

A taps ereje a tetőpontra jutott.

(Melós Jenő negyedik túlóra utáni túlórája)