Egyesülés

Boldogság.

Mit is jelentett ez? Már el is felejtette. Teljesen elfelejtette. Oly régen volt már. Annyira régen érezte azt a kellemes meleg érzést a mellkasába, amikor egyszerre tudta volna magába fogadni a természetet, a falvakat, a városokat, az embereket, az országot, sőt az egész világot. 

Mindent. 

Az emlékre se emlékezett. Az az érzés, az a rideg, kegyetlen undor, az maradt meg. Semmi más. Nincs kiút, nincs fény. Sötétség mindenhol. Sehol egy szikra, sehol egy kiút a végtelen sötétségből.

Semmi.

Nagy utazás volt ez számára. Nem volt véglegesítve a távolság, de a sors úgy döntött, hogy márpedig ez így fog alakulni, ennek így kell hogy lennie. Így a pénztárnál csak egy jegyet váltott. 

Egyet.

Csakis oda. Visszaút nem volt és ez is kezdett a végéhez érni. 

A fekete lepelt felvette, magára húzva a jelenkor és a régi idők összes kínját és fájdalmát.

Elindult.

Pontosan tudta mikor kell jelen lennie. És azt is tudta, hogy mint mindig, most sem késhet. 

Magával vitte útjára a világmindenség összes létező rosszindulatát, minden kínt, minden keservet. 

Viszont saját maga mégis boldog volt. 

A végítélet angyala. 

Arcán, azon a megkövült, elporladt arcon, a kiáltások, a legkegyetlenebb fájdalmak vegyültek a kárörvendő boldog mosollyal. Ahol csak elhaladt, ott minden pozitív megszűnt létezni. Mindent magába szívott és mást nem hagyott a helyükön, mint a rothadást. 

Keresztútra lépett. Egyesülésre igyekezett.

Várta azt, aki elfeledte a boldogságot, aki legbelül már annyira üres volt, mint egy könyv, amit sosem írtak meg, de a lapjai már megsárgultak a várakozástól. 

Hosszú ideje várta. 

Türelmesen.

A világ minden türelmével.

Mindez meghozta a gyümölcsét.

Pontban délelőtt kilenc óra egy perckor, kivetette magát, és a vasszörny, amely hiába ordította, hiába kürtölt neki, és hiába próbálta hatalmas testét megfékezni, de elvitte őt.

Foszlányokra szedte.

Atomjaira bontotta.

A kerekek szórták a szikrát, mint a mennydörgő égbolt a villámokat, de semmi haszna nem volt. 

Hasztalan volt minden. 

Az üresség megszűnt. Talán mintha egy pillanatra érezte is volna azt, amit oly régóta elfeledett már.

Magába olvasztotta ismét a melegséget, amivel mindent is átölelt. De ez is tovaszállt. Egy pillanat alatt elment. Azt hitte, hogy ezzel megnyugvásra lel majd, hogy megtalálja a békéjét. 

Ő pedig ott volt a világ összes fájdalmával, sötétségbe burkolva. Nem késett most sem. Ott volt és végignézte a fájdalom végét, és kezét nyújtotta az újjászületéshez. Arcáról a fájdalmak mosolya még szélesebbre húzódott.

A boldogság ismét visszatért. Már nem akart ölelni se tájat, se házat, se hazát, se országot, semmit. A melegség fekete fátyolba előtte állt, karját nyújtotta számára, és ő engedett neki.

Egyesültek, és a sötét lepel alatt elindultak vissza, oda ahol mindennek vége, és minden kezdődik. 

Bemutatkozik a szerző!

Ebben a kis könyvbemutató videóban mesélek a Mad Max világáról, maga a zsánerről, de legfőképpen a könyvemről. 

No, meg szó esik egy kicsit saját magamról is! 

Érdemes végignézni! ☺

   

Sok lúd disznót győz!

 

  Este kilenc volt. Ottó miután belépett az épületbe, összedörzsölte a két kezét, így próbálva felmelegíteni magát. Hideg éjszakának bizonyult ez a mai. Úgy tűnt, hogy az időjárás idő előtt megmutatta keményebbik arcát, ugyanis alig volt október vége, de már röpködtek a mínuszok, amit ezen az estén a  szél is még hidegebbé varázsolt. 

Az öreg portás kedvesen üdvözölte Ottót. 

  – Szép estét! Megkezdjük? – kérdezte fehéres bajsza alól mosolyogva.

  – Folytatjuk Péter bá'! Folytatjuk! – válaszolta dideregve az öregnek Ottó. 

  – Jól kihűlt az udvar, az tény! De! Van még idő! Nem kér egy jó erős feketét indulásnak, akarom mondani a folytatásnak? – kérdezte a portás, és Ottó nem tudta elutasítani ezt a kedves ajánlatot.

   – Jöhet Péter bácsi! Egy jó kávé sosem rossz! És igaza van, ráérek még!

    Az öreg megtöltötte vízzel a szarvasit, majd a lefolyóba öntötte a zaccot, és friss kávét rakott annak a helyére. Ottó közben helyet foglalt a portaszolgálat rendeltetési helyéül szolgáló kabinban, és még mindig didergősen, de figyelte a portás tevékenységét, miközben igyekezett átmelegedni. 

   – Látom maga is átvette ezt a jó szokást! – jegyezte meg végül, amikor az öreg vízzel leöblítette a zaccot a lefolyó nyílásán.

   – Igen fiam! Igazad volt ebben is! Tisztítja! Jobban mint a szódabikarbóna az égő gyomrot! Mondjuk, szívem szerint mást tömnék ebbe bele, de hát nem vagyok faragatlan, tudod te is! – válaszolta, mire Ottó csak nevetett ezen az ironikus kijelentésen. 

    Pár perc elteltével a szarvasiból csakúgy áradni kezdett a gőz a mennyezet irányába. Hangosan sípolt, majd kisvártatva az alá helyezett edényt elkezdte megtölteni a friss forró kávé. Péter bácsi türelmesen várta a folyamat végét, közben csak fütyörészett magában, majd miután az utolsó cseppet is kiengedte magából a gép, lekapcsolta, majd töltött két adagot. 

   – Két cukor, igaz? – kérdezte, mire Ottó két tenyér dörzsölés között bólintott.

   – Extra? – kérdezte huncut mosollyal az öreg. – Jobban melegít! – egészítette ki magát, ugyanis valóban hideg volt, és sajnos még mindig spóroltak a fűtéssel.

   – Péter bácsi, ne szégyenítsen meg! - válaszolt Ottó, és az öreg portás a kabátja belső zsebébe nyúlt és elővette az extrát. 

    A lapos üveg egy kissé jobban megborult mint azt az öreg szerette volna, de tudta jól, hogy ezzel rosszat nem tesz, így miután túlöntötte a mércét, kedvesen nyújtotta át a csészét Ottónak, majd helyet foglalt a férfi mellett és megkeverte a saját adagját. A szűk kabin levegője hamar megtellett az ízesített kávé kellemes illatával, majd miután Ottó belekortyolt, elégedetten bólintott az öreg portásnak.

   – Idei? – kérdezte mosolyogva.

   – Persze fiam! Barack! Jó? –  válaszolta az öreg.

   – Kiváló Péter bácsi! Kiváló! Hiányozni fog majd! – dicsérte Ottó, miközben élvezte az aromával dúsított koffein lágy ízét.

    – Negyven év barátom! Negyven hosszú év! Ideje lesz pihenni! – mondogatta Ottónak, aki csak szürcsölte a csésze tartalmát, mely hamar átjárta átfagyott testét, közben folyamatos mosoly telepedett az arcára.

    – Tudja, huszonöt éve dolgozom. Három munkahelyem volt ezidáig, de soha nem találkoztam olyan kedves portással, mint maga, Péter bácsi! Ezt komolyan mondom önnek! 

    Az öreg csak mosolygott ezen, miközben felhörpintette a maradékot. 

    – Ugyan fiam. Értetek vagyok! Bennem még él az a szó, hogy becsület! 

    Ottó is lenyelte az utolsó kortyot, majd a mosogatóba rakta volna az edényt, mire az öreg portás leintette. 

    – Nana! Ne siess annyira! – válaszolta erélyes kedvességgel, majd a zsebébe nyúlt és elővette a laposüveget. 

    Ottó tudta mi fog következni, így a mozdulata azonnal félbeszakadt. Nem tudott és nem is akart nemet mondani erre a még ki nem mondott ajánlatra. Az öreg nem habozott. Töltött egyet neki is, és magának is. 

    – Ez még kell fiam, tudod, csak hogy ébren tudj maradni éjjel! – ezzel ártatlanul, mint aki semmi rosszat nem tesz, kacsintott egyet, majd felhajtották a barackot. 

    – Ez jól esett! Köszönöm! De most már mennem kell. Váltanom kell Jenőt! 

    Az öreg erre felkászálódott a székből, majd az íróasztalához lépett és a fiókból kivett egy borítékot, amit Ottónak adott.  Az arca piroslott az extrán extra kávétól, de folyamatosan mosolygott, majd visszaült a székbe és fütyörészni kezdett magában.

    Ottó értetlenül nézte a képeslap méretű borítékot, amin nyomtatott betűkkel a saját neve állt. Végül elvette, de még mindig értetlenül nézett az öregre, aki csak ült, kedélyesen fütyörészett és közben szüntelen mosoly sugárzott az arcáról. 

    – Nem kell váltanod Jenőt! Bontsd ki fiam! – unszolta.

    A férfi nyelt egy nagyot, majd kissé habozva, de feltépte a papírt. 

    Hamar végigolvasta a tartalmát, majd miután a végére ért, hangosan felnevetett. Péter bácsi csak csendben és türelmesen várt, Ottó viszont már hangosan röhögött. 

    – Ezt most nem mondja komolyan? – kérdezte az öregtől, de az válasz helyett, töltött még egyet mindkettőjüknek. 

    Felhajtották az adagjukat, aztán Péter bácsi kedvesen megfogta Ottó vállát és így szólt: 

    – Na menj barátom! Odabent várnak, Igazgató úr! – ezzel barátságosan megpaskolta, és kitessékelte az irodájából. 

    – Sok lúd disznót győz!  – szólt még utoljára utána, majd felkapta a holmiját és elindult az ellenkező irányba, a szebb jövő reményében.

(Melós Jenő hatodik, egyben utolsó túlóra utáni túlórája)

 

A kezdetektől egészen Max történetéig

2024. nyár végén teljesen felhagytam a zenéléssel. Nem is tudom pontosan meddig, de körülbelül talán 15 évig szinte folyamatosan doboltam különböző, leginkább punk-rock zenekarokban. Nekem ez nem is csak zene volt, hanem egy kifejezési forma. Egy életérzés. Verseket, inkább dalszövegeket akkor is írtam már, elég sűrűn, és sokak szerint egész jókat. Úgy tudtam kifejezni a gondolataimat. Jó párat meg is zenésítettünk, lehet egyszer erről is írok majd. Szóval a zenélés iránti szeretet, az megszakadt bennem. Ha nem is teljesen, de nem éreztem már akkor sem, és jelenleg sem érzem már annak szükségét. Meghallgatom, mert mind a mai napig, ha nem is napi rendszerességgel, de sűrűn berakok egy régi jó zúzós klasszikust, de úgy vagyok vele, hogy inkább hallgatom, csinálni már nem akarom. Kiöregedtem, vagy nem is tudom. Valószínűleg ez lehet az oka. Nem vagyok már 15 éves, az biztos. Egy-egy frappáns odaszúrós kemény sorral nem váltottuk meg a világot akkor sem, manapság meg annyira sem érdekel ez már senkit, mint akkor. Mondjuk a gondolkodásmódom nem változott, maximum az extrém külső, az a  szabadabb életérzés alakult át. Már tavaly év elején egy haverom bogarat ültetett a fülembe az írással kapcsolatban. Amikor megszűnt a kapcsolatom a dobfelszereléssel, akkor forrongott bennem a gondolat, hogy mi lenne ha elkezdenék írni. Valahogy a nyughatatlanságom azt sugallta, hogy próbáljam meg. Hát, megpróbáltam. 

Évek óta megszállottan rajongok a posztapokaliptikus témájú dolgokért. Valahogy magával visz az a hangulat, hogy mi lenne akkor, ha már semmi sem lenne? Ha elpusztulna az élet?  Sajnos szerény véleményem szerint, benne van a pakliban. Maga a téma úgy gondolom reálisabb mint valaha, ehhez elég csak körbenézni mi is zajlik a bolygónkon. A Mad Max filmek világa már évekkel ezelőtt elragadott engem. Rengetegszer láttam a filmeket, volt olyan, hogy napokig néztem oda-vissza valamelyik részét. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, és ez így van mind a mai napig. Sűrűn elindítom találomra valamelyiket, és még mindig magával ragad az az atmoszféra. Nem is kellett sokat töprengjek. Rögtön bedobtam magam a mélyvízbe és elhatároztam, hogy megírom a saját magam Mad Max történetét. Az alapok alapjától álltam neki, teljesen amatőrként indultam el, de a lelkesedésem határtalan volt! Egymást követték a gondolatok. Folyamatosan jöttek az újabb ötletek a cselekmény folytatására. Emlékeim szerint, egyszer volt egy maximum másfél hetes kihagyásom, de aztán újra leültem, és csak gépeltem és gépeltem. Aztán talán 2025. év eleje tájékán megvolt a történet egy kezdetleges kézirata.

Ez volt az első nyomtatott verziója az országúti harcos történetének. Ezt megtartottam magamnak, ugyanis hiába egy kezdetleges verzió volt, ami tele volt hibákkal, de számomra mégis egy kellemes emlék maradt. 

Minden egyes oldal külön-külön, úgy ahogy volt, ki lett nyomtatva, és a végén össze lett fűzve. 2025. április 25-én volt a napja, hogy a kezembe foghattam. Rettenetesen boldog és büszke voltam arra, hogy még ha ilyen kezdetleges formában is, de lett egy kézzel fogható terméke a munkámnak. Ráadásul jókora löketet adott, hogy folytassam az írást, és már itt tudtam, hogy ebből egyszer rendes könyv lesz.

Végül rájöttem arra, hogy a kezdetleges nyomtatás tele van hibákkal. Annyira túlbuzgó voltam, (kapkodtam), hogy sem a szerkesztésekkel, sem a párbeszédek normálisabb kialakításával, sem tagolással nem törődtem. Rengeteg volt a hiányosság benne. Hál istennek hamar észrevettem, hogy ez azért így mégsem jó, így elkezdtem átgyúrni az egészet az elejétől a végéig. Amiben nem voltam biztos, utána jártam, megnéztem az aktuálisan olvasott könyvemben, hogy ott hogyan is van, esetleg elővettem más jellegű könyveket is. A regényem szerkesztésével, saját magamat is képeztem, és szép lassan a helyére került minden. Amikor már úgy láttam, hogy körvonalazódik a dolog, hogy kezd egy olvashatóbb, élvezhetőbb formát ölteni, akkor elkezdtem nézelődni, hogy milyen lehetőségeim lennének, hogy esetleg kiadásra kerüljön.

Itt viszont teljesen át kellett értékeljem a dolgokat, ugyanis megtapasztaltam azt, amit már sok helyen olvastam, hogy a kiadók vagy szóba se állnak az emberrel, vagy akkora összeget mondanak, ami megfizethetetlen. Számtalan helyen érdeklődtem. Igazából egy volt, ahonnan választ is kaptam, a kéziratot is kérték, sőt még véleményt is adtak róla, ami rengeteg dologra rávilágított számomra, és ezáltal jobban belelkesültem, mint addig bármikor. Az árajánlatuk annyira nem volt kecsegtető, kétkezű munkás révén, nem az én tárcámnak találták ki azt az összeget, viszont onnantól kezdve megszületett a végleges döntésem: 

Vagy így, vagy úgy, de könyv lesz Mad Max történetéből!

Sok közösségi felületen tapasztaltam, hogy vannak szerzők, akik másokra próbálnak hagyatkozni. Nyilván a vélemények hasznosak, de viszont az én nézőpontom szerint sokszor károsak lehetnek, ugyanis elveszik a szerző önálló gondolata, amitől egyedi lehet a műve.

Sohasem a kitaposott utakon jártam, mindig kerestem egy másik ösvényt, ami lehet, hogy nehezebb, de viszont számomra valamiért mindig ideálisabb volt. Mindig is különc voltam, ez szerintem nem is fog változni. Nos, itt is ez történt. Hagytam a kiadókat, kizártam mindent az egészből. Az egészet úgy csináltam, ahogy jónak láttam, ahogy meg tudtam oldani, a magam a kis világa alapján. Egy ember véleménye számított csupán, az a páromé volt. Külön köszönöm neki a rengeteg támogatást, és leginkább a türelmet, ugyanis sokszor volt olyan, hogy a figyelmem inkább a betűkre irányult és nem rá. Hosszadalmas munka volt, de minden egyes percét élveztem, és aminek külön örülök, hogy pár fokkal előrébb vagyok, mind az írással, mind a szerkesztéses dolgokkal kapcsolatban, mint amikor elkezdtem az egészet. Persze fejlődni még bőven van hova, rengeteget kell tanuljak, de azon leszek, hogy ez csak jobb legyen a jövőben!

Végül találtam egy nyomdát, ami számomra elfogadható áron dolgozott, és elküldtem nekik az egészet, hogy végre megkapja a művem a végső, immár könyv formáját.

2025. szeptember 17 volt a dátum, amikor meghozta a posta a már kész példányokat. 

Dolgoztam aznap, és kissé nehézkes volt a futárral egyeztetni az átvételt, de úgy rohantam haza a munka után, és akkora izgalommal nyitottam ki a dobozt, majd fogtam meg a már kész könyveket, mint amikor egy óvódás kisgyerek kap egy új kisautót. 

Magánkiadásban, mint egy rajongói történet, megjelent az első könyvem! 

Az az érzés, amit akkor éreztem, az leírhatatlan. Arra tényleg nincsenek szavak.

Ami számomra a legfontosabb! Rengeteget tanultam amíg megírtam, és készre szerkesztettem. Biztos vannak benne még hibák, de ami a lényeg! Olyan lett, mint amilyennek megálmodtam! 

Innentől csak jobb lesz!

 

 A Terápia

6.

Csilla

    A kora nyári délutáni szellők felfrissítették a levegőt a szobában. Az öreg épület falai kezdték már magukba szívni a nap egyre erősebb sugarait, ami még nem azt a fullasztó tikkasztó hőséget, hanem azt a fajta meleget engedték a helyiségekbe, ami megoszthatta az öltözködés terén az embereket. Az Úr úgy érezte, hogy szüksége van egy vékonyabb pulóverre még, ugyanis libabőrös volt az egész teste.

    Elemér betegségre hivatkozva lemondta a mai foglalkozásukat, de ő úgy döntött, hogy azt az időt mégis hasznosan fogja tölteni, így felrakott egy régi klasszikust a lemezjátszóra, majd kivételesen töltött magának egy pohár vörösbort, majd a fotelben elmélkedett, mégpedig a távol maradt partnerén.

    Az első gondolata, a Csilla presszó volt, és amit Elemér mondott neki, pont egy hete pénteken. Akkor este hazafelé menet megállt az egység előtt, és elszívott egy cigarettát. Bemenni nem ment, de kívülről is szépen látta az eseményeket.

    Nyolc óra lehetett. A kebles, negyvenes pultos asszony egy ronggyal csapkodta a pulton alvó hatvanas öregurat, valószínűleg próbálta a távozás útjára ébreszteni, de mint kiderült három perc elteltével, hogy eredménytelenül. Ehhez nem kellett szájról olvasónak lenni, a külsős ember ugyanis tisztán olvashatta az asszony szájáról a különböző átkokat, mindenféle trágár kifejezéseket, amikkel próbált egy átmenetileg fáradt öregbe életet verni.

    A pult mellett egy billiárd asztalt három fiatal nyüstölt. A nyüstölés a legjobb szó a játékukra, ugyanis a kétszemélyes játékhoz azért kellett a harmadik, hogy az asztal egyenes legyen a valószínű egyenletlen járólapon. De, az Úr úgy látta, hogy a három fiatal is egyenletlen volt már.

Kortyolt egyet a borból, majd megforgatta a talpas poharat, miközben bámulta az ital színét.

    – Hmmm. Szekszárdi! Valóban finom! – mondogatta magának, majd a lemez váltott egy régi Neoton nótára.

    A "ne hidd azt, hogy senki sem szeret" sorok után, gondolatai visszatértek a Csillába. A biliárdozó fiatalok mögött közvetlen - a férfi és női toalettek mellett - ott ücsörgött Elemér egy asztalnál, két korsó sör társaságában, amiből az egyik üres volt már. Kedvtelve figyelte a fiatalokat. A következő lökésnél felállt, és a billegő sráchoz lépett, aki következett a játékban. Belesúgott valamit a fülébe, majd a srác elmosolyodott és a dákóval megbökte az asztalon csücsülő harmadikat, aki leesett és ezáltal eltűnt az utcán dohányzó Úr szemei elől. Elemér visszaült az asztalhoz, húzott egyet a

söréből, miközben a két játékos önfeledt boldog táncba kezdett a biliárd asztal körül.

Elemér meg csak nevetett és nevetett. Az Úr valamiért annyira kíváncsi lett, hogy megpróbált közelebb somfordálni, de úgy, hogy véletlenül se lássák meg, de mire beleshetett volna az ablakon, kilépett az egységből az öreg, aki pár perce még az ébresztőt se hallotta.

    – Ez az Elemér tud valamit. Először a falakat vakoltam újra! Aztán a klozettet csempéztem ki! Utána a pultot húztam fel! A vége meg az a két válóperes volt, amikor a férfi rájött, hogy férfit szeret! De azt is meggyőzte, hogy az badarság! Jaj istenem! Öreg vagyok már ehhez! – sopánkodott, miközben a falat támasztva próbált haladni célirányosan a járdán, majd odaért az Úrhoz, aki megdöbbenve nézte és hallgatta a történéseket.

    A két szempár egymás tekintetébe botlott. Az egyik kíváncsian, a másik fáradtan.

    – Gazdag leszek, hallja? Most burkolhatom le a termet is! Ferde a talaj az asztalnál! – ezzel bágyadt mosollyal az arcán, tovább szédelgett a járdán az Úr előtt, aki értetlenül nézett utána.

    Odabent Elemér lehúzta a korsó maradékát, majd úgy tűnt távozni készül, így az Úr is jobbnak látta ha megy. Pont arra vitte az útja, amerre az öreg is sétált, és ahogy kikerülte a falnál megpihenő aggastyánt, elkapott egy fél mondatot még.

    – Ez az Elemér! Mindig jókor a jó helyen! Sokra vitte a fene egye meg!

    És az Úr sétált tovább, és gondolataiból a telefon csörgése rázta vissza. A Dolly Roll már a refrénnél tartott, pont ott, amikor elpattant a húr, de az Úr levette a hangerőt a lejátszón és felvette a telefont.

    – Igen? -szólt bele nyugodtan.

    – Üdvözlöm! Úgy döntöttem jobban vagyok! Nem jön esetleg a Csillába?

A Terápia

5.

Péntek este 

    – Péntek van Elemér, mi a terve mára és a hétvégére? – kérdezte kedvesen az Úr.

    Elemér nem válaszolt, csupán a kedvenc fenyőjét figyelgette, közben összefont kezein forgatta az ujjait. De végül csak válaszra nyitotta a mosolyra kanyarodott száját.

    – Miután elmentem innen, a Csillába megiszom egy pofa sört szerintem. Melegszik az idő, jót fog tenni. Ráadásul péntek este lesz, a munka után úgy gondolom, hogy megérdemli az ember! Sőt! Ha kellemes társaságra akadok esetleg, lehet kérek egy másodikat!

    – Szereti az italt netán? – kérdezte szemöldökét összehúzva az Úr, mire Elemér megvonta a vállát.

    – Az imént mondtam, maga megint siket? Péntek este az ember megérdemli.

    – Ebben igaza van! De csak módjával! Az alkohol rengeteg kellemetlen dologra képes! – válaszolta az Úr, immáron újra mosolyogva.

    – Igen-igen, de az embernek a javára is válhat! – válaszolta Elemér.

    Az Úr tekintete újra komolyságot sugallt. Megigazította a szemüvegét a fején.

    – Ezt hogy érti? Mi válhat az ember javára rengeteg ittas ember között? – kérdezte Elemértől, aki megvakarta borostás állát, majd ezután újra összefonta a kezeit.

    – Megtanulhatja az öngyógyítást. Megjegyzem, magára is ráférne. Nincs kedve velem tartani esetleg?

    – Honnan veszi, hogy nekem erre van szükségem? – tárta szét a kezét vigyorogva az Úr.

    – Mert se nem hall, se nem lát! De ezt maga tudja is, csak nem akarja beismerni! Mondtam önnek, hogy rengeteg dolgom lesz még magával! Ha kíváncsi esetleg, ma elkezdhetjük! – az Úr itt már teljesen elvesztette a fonalat, de igyekezett elkapni partnere észjárását.

    – És ebben mi lenne az öngyógyítás, ha ittas emberek között üldögélek magával? – kérdezte széttárt karokkal, mire Elemér hangosan felnevetett.

    – Tényleg siket! Na jó! Most az egyszer segítek önnek. – válaszolta nevetgélve, mire az Úr intett neki, hogy kíváncsian várja a mondandóját.

    Elemér felkelt és közelebb lépett hozzá. Lehajolt és még közelebb lépett, egészen addig, amíg a szája teljesen az Úr füle mellett nem volt, aki abszolút nem érezte kellemetlennek ezt az eddig ismeretlen kommunikációs formát, amit partnere kezdett, így hegyezte a fülét, mire Elemér megsúgta a lényeget számára.

    – Ha kinyitja a szemét és a fülét, kitárul a valóság, ami nem szorítható korlátok közé, és tilos a harmadikba belekezdeni! – ezzel kedvesen megpaskolta az Úr vállát, kacsintott egyet, majd miután felhúzta a kabátját elköszönt és elindult kifelé az ajtón, mivel péntek este volt.

 A Terápia

4.

    Kint tombolt a vihar. A kora tavaszi megváltozott időjárás meghozta gyümölcsét, ami által leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és az ablak előtt az öreg fenyőt sem kímélte. Elemér közömbös arckifejezéssel nézte ezt a fát, mint ahogy szokta is. Egy szót sem szólt. A villámok szinte percenként megvilágították a sötét szürkés égboltot, amelyeket pár pillanat múlva hatalmas mennydörgés kísért, de bent a szobában a szokásos csend uralkodott. Az Úr figyelte Elemért. Figyelte a reakcióit, amik nem voltak. Szokás szerint néma csendben ült, rezzenéstelenül. Az Úr köhintett párszor, majd várt. Hangosan reszelte a torkát, majd ivott rá egy korty vizet, hogy csillapítsa dohányos tüdeje váladékát, majd továbbra is várt....

És várt...

    Percek teltek el. Az égbolt kiadta magából a nyugtalan dühét, jelezve a problémáit, amikkel próbálta kifejezni fájdalmát. Az Úr ismét köhintett, majd mutató ujját felemelve szerette volna az első szó jogát, de most beszélgető partnere másképp gondolta ezt.

    – Maga mit mutat a világnak? – kérdezte nyugodtan Elemér.

    Az Úr félúton megállította a levegőben a mutatóujját, félig kiejtve gondolata első fél szavát, meredten nézte Elemért, aki feltámadt a saját gondolataiból, sőt indítványozta a beszélgetésüket.

    – Parancsol? – kérdezte szemüvegét igazgatva az Úr.

    Elemér bájosan mosolygott rá.

    – Hallotta jól. Mit mutat a világnak? – ismételte magát.

    Az Úr elgondolkodott a nem várt kérdésen, majd megfontoltan válaszolt:

    – Nos Elemér. Ez nézőpont kérdése. Maga mit gondol? Mit mutatok?

    Elemér csak mosolygott, majd megismételte magát újra.

    – Ugyan faszikám, nem vagyok papagáj, válaszoljon nekem.

    Az Úr ivott még egy kortyot, majd köhintett egyet.

    – A társadalom egy hasznos tagjának érzem magam kedves Elemér. – válaszolta, de partnere tekintetéből sugárzott, hogy a válasz nem elégítette ki a kíváncsiságát.

    Ezt az Úr is észrevette, így folytatta:

    – Próbálok egy tükör lenni Elemér.

    – És miféle tükör? Antik? Vagy valami újfajta esetleg?

    – Amilyen kell, de miért kérdi? – válaszolta széttárt karokkal az Úr.

    Elemér mosolya már ismerős volt számára. Legutóbbi beszélgetésük során is látta már. Roppant mód érdekelte a válasz, amivel partnere most nem habozott egy pillanatot sem, hogy megadja számára.

    – Mert a napokban vettem egy tükröt. Tudja, a régi összetört. Leesett a fürdőszobában. Nem volt egy öreg darab, de leesett. Biztosan a csavarokkal volt gond, tudja, amik tartották a falon. Azt mondják ez hét év balszerencse. De otthon felraktam az újat és belenéztem, és képzelje mi történt!

    – Na mi történt Elemér? – kérdezte kíváncsian az Úr.

    – Magamat láttam! Végre! – válaszolta boldogan partnere.

    – Értem! Hát az ember a tükörben általában magát látja. – erre a válaszra Elemér felemelte pedánsan a mutatóujját:

    – Nem feltétlen! A kép változhat!

    – És miben változott meg?

    – Hogy stabilabb lett! Nem félek attól, hogy ismét eltörik!

    – Egy álló tükör is eltörhet Elemér. – válaszolta az Úr.

    – Igen! Nézőpont kérdése! Magának milyen tükre van?

    – Ép olyan, amilyen kell, de ezt mondtam is az imént önnek Elemér.

    – Hát ha tanácsolhatom, vegyen egy újat! És egyet használjon faszikám!

Odakint az égbolt továbbra is tombolt, megmutatva a saját tükrét.

 A Terápia

3.

    – Szép napot Elemér, kérem fáradjon beljebb! – üdvözölte beszélgető partnerét az Úr.

    Elemér mosolyogva lépett be és megcsodálta az elé táruló kellemes látványt. Szóhoz sem jutott a boldogságtól. Az Úr figyelte partnere sugárzó örömét, de mégis úgy érezte, hogy némi magyarázattal tartozik.

    – Nem teljesen ugyanaz, mint az enyém, mint ahogyan azt láthatja, de higgye el nekem, a kényelem garantált! És karfás is, ahogyan azt szerette volna!

    Elemér végig simogatta a puha és kellemes tapintású bőr anyagot, majd a karfákat, majd magában kuncogott. Az Úrnak feltűnt ez az eddig ismeretlen gesztus partnere részéről, majd miután becsukta mögötte az ajtót, kedvesen rákérdezett ennek a miértjére:

    – Mit gondol? Megfelelő lesz önnek? Ez csak a magáé! Senki más nem használhatja!

    Elemér helyet foglalt a fotelben. Kicsit mocorgott benne, nevetgélt magában, míg végül elhelyezkedett, keresztbe tette a lábait és az Úrra nézett bájos mosollyal az arcán.

    – Félt, hogy panaszt fogok tenni? Igazam van ugye? – kérdezte tőle.

    Az Úr kérdő pillantásokat vetett rá, ahogyan Elemér ezzel a furcsa, ismeretlen tekintetével néz őrá, mire partnere folytatta mondandóját:

    – Büszke vagyok magára, amúgy. Manapság ritka az ilyen ember és hozzáteszem, szeretek ide magához járni!

    Az Úr közben helyet foglalt Elemér előtt a saját kis foteljében. Fején megigazította a szemüvegét, majd köhintett egyet.

    – Valóban így gondolja? – kérdezte, majd kortyolt egyet az asztalon lévő pohár vízből.

    Partnere ugyanazzal a sejtelmes bájos mosollyal az arcán bólintott, megerősítve előző kijelentését.

    – Igen. Maga rendes. Kellemes társaság. És úgy hiszem, hogy jó hatással vagyok magára!

    Az Úr szemei kikerekedtek ennek a hallatán.

    – Miből gondolja? – kérdezte közömbösen, mire Elemér ismét kuncogni kezdett magában, de az Úr most nem engedte meg, hogy kérdése ismét csendbe váltson át, mint eddig oly sokszor már, így próbálta megfogni partnerét.

    – Harmadik alkalommal beszélgetünk Elemér, de semmit nem tudok magáról. Ön úgy gondolja kellemes társaság vagyok, akkor ezek szerint már kialakult magában valami pozitív vélemény rólam. Szeretnék én is hasonló élményeket szerezni önnel kapcsolatban, ugyanis ha hiszi ha nem, de én is élvezem a társaságát. Kérem meséljen magáról jobban! Hogyan telnek a mindennapjai? Van családja? Mivel foglalkozik? Kíváncsi vagyok mindenre.

    Elemér tekintete ismét a fenyőre kanyarodott kint az ablak előtt. A fa most meg sem rezzent. Nyugodtan állt. Szívta magába a napsugarakat. Nyugodt volt. Boldog. De nemcsak az öreg fenyő, hanem úgy minden.

Csend volt, kint is, és bent is. Maximum az öreg falióra másodpercmutatója kattogott, amivel jelezte az idő múlását, ezáltal a közös idejükét is. Az Úr figyelgette partnerét, közben ujjaival simogatta sercegő borostás állát.

    – Hallja ezt? – kérdezte végül Elemér tekintetét újfent az Úrra szegezve.

    – Mit is kellene? – kérdezte partnere.

    – Maga ismét siket? Lehet, hogy ezt meg kellene nézetnie már! – erre a válaszra az Úr előre hajolt és felvett egy szúrósabb kíváncsi nézést.

    Partnere nevetgélni kezdett magában. Először halkan, majd fokozatosan egyre hangosabban és hangosabban. Az Úr felvonta a szemöldökét.

    – Nem értem magát Elemér. Mi ennyire mulatságos? Mit kellene hallanom?

    Elemér nevetési hangereje kissé lejjebb apadt, viszont nem halkult el teljesen.

    – Hallgassa a világ hangját! – válaszolt széles mosollyal az arcán.

    Az Úr ebből már semmit sem értett. Széttárta a karjait.

    – Mit kellene halljak? – kérdezte.

    Elemér ismét hangosabban nevetett, majd ivott egy kortyot a pohár vízből ami számára lett kirakva, ezzel próbálta csillapítani magát, hogy aztán válaszolni tudjon. De nagyon nehezen tudott uralkodni a boldogság ingerein, amik eluralkodtak rajta... Nagyon nehezen... De végül, sikerült neki. Megtörölte a nevetéstől könnyes szemeit, majd hatalmas erőt vett magán, sóhajtott egy nagyot, mielőtt beszédre nyitotta volna a száját.

    – Tudja mit csinálok én? Hát figyelek! Folyamatosan! Maga is figyel, de még sok dolgom lesz magával!

    – És mi az, amire annyira figyel? – kérdezte az Úr, amire Elemér ismét hangosan felnevetett, de hamar erőt vett ingerén, hogy válaszolni tudjon.

    – A csendre! Az a világ hangja faszikám! Például! – az öreg fenyőre mutatott – Hall valamit még? – kérdezte az Úrtól, aki kérdőn tárta szét ismét a kezeit, majd szinte rögtön válaszolt:

    – A világ zaját kedves Elemér. A forgalmat. Az életet, amit mi emberek élünk!

    Partnere újfent hangosan nevetni kezdett, szinte már egy majdhogynem gúnyos röhögésbe váltva át. Könnyei ismét kicsordultak, mintha sírna, csak ezt nem a bánat okozta számára. Röhögve válaszolt az Úrnak:

    – Az a zaj amit maga hall, nos barátom! Az nem a mi életünk! Maga csak azt hallja, amit mások akarnak, hogy maga hallani akarja! – közben folyamatosan röhögött.

    – Nagyon-nagyon sok dolgom lesz még magával!

A Terápia

2.

    Elemér néma csendben bámult kifelé az ablakon, ami előtt egy fenyőfa állt. Az úr keresztbe tett lábakkal ücsörgött a bőrből készült karfás foteljében, közvetlen szembe vele.

Csend volt...

Egyikük sem szólt egy árva szót sem. Végül ezt a csendet az Úr törte meg.

    – Nagyon szótlan ma. Múltkor beszédesebb volt.

    A csend feszült nyugalma folytatódott. Percek teltek el. Elemér csak a fenyőt bámulta, az Úr pedig őt. Végül ismét beszélgetésbe próbált elegyedni vele.

    – Az a fa közel kilencven éves. Amióta én itt vagyok, azóta kétszer próbálkoztak eltakarítani onnan. Először csak ritkítani akarták, ugyanis rengeteg panasz érkezett a terjedelmére, és hogy akadályozza a közlekedést. Másodjára viszont teljes egészében kivágták volna, de itt sokan, köztük én se hagytuk. Ez a vén fenyő, nos mintha mesélni akarna mindenkinek. Ha az ember jobban figyel rá, megérti a történetét.

    Elemér továbbra is csak nézte az öreg fát. Ismét csend lett. Újabb percek teltek el így. Az úr kortyolt egyet a közte és beszélgetni nem hajlandó partnere között lévő üveg asztalra rakott pohár vízből. Ezután megköszörülte a torkát, majd szólni akart ismét. Valami nagyon fontos dolog lehetett, ugyanis a mutató ujját is felemelte hozzá, de nem jutott szóhoz.

     – A panasz jó dolog. – Elemér végre levette a figyelmét a fáról és az asztalra rakott tálban lévő mogyoróból vett magának egy keveset, majd enni kezdte és közben mosolygott az Úrra, aki megigazította a fején a kerek olvasó szemüvegét.

    – Miért gondolja így? Fejtse ki kérem.

    Elemér csak ropogtatta a mogyorót és mosolygott magában. Az Úr viszont nem akarta ezt a kétségtelen érdekes beszélgetést ennyiben hagyni, ezért ismét megkérdezte:

    – Nos? Ha valaki panaszkodik, az ön szerint miért jó?

    – A panasz, a világ alapköve. Ha nincs panasz, nincs miért felkelni reggelente. – válaszolt Elemér, miközben figyelme ismét az öreg fenyőre szegeződött, majd lenyelte az utolsó falat mogyorót, a zsebébe nyúlt és egy zsebkendővel megtörölte a száját.

Ezután úgy mint beszélgető partnere, keresztbe tette a lábait és megszerette volna fogni a saját fotelje karfáját, de sajnos az övén nem volt.

    – Legközelebb olyanba akarok ülni, amilyenben maga is. – mosolyogva közölte ezt az Úrral, aki felhúzta a szemöldökét erre a kijelentésre.

    – Akkor ezt most vehetem panasznak? – kérdezte Elemértől, aki megvonta a vállát, mint valami előkelő uraság és csak ennyit mondott:

    – Ha szeretné....

    Nagyjából, körülbelül fél percnyi szünet következett az elindult beszélgetésben. Az öreg fenyő egyik ága közben megkaristolta az ablakot, ahogy a szél megrezzentette azt. Elemér elnevette magát az üveget végig karistoló tűlevelek hangja hallatán.

    – Min nevet? – kérdezte érdeklődve az Úr.

    Elemér széttárta a karjait.

    – Maga megint siket? Nem hallja? Ő is panaszkodik! – ezzel rámutatott a fenyőre.

    Az úr megigazította a szemüveget a fején, majd a tenyerébe köhintett egyet.

    – De ebből még mindig nem tudtuk meg, miért is jó panaszkodni. – folytatta, miközben megfordította a lábait egymáson.

    Elemér utánozta a mozdulatait, majd fészkelődni kezdett a saját ülőhelyén.

    – Olyan fotelt akarok amilyenbe maga is ül. Kényelmeset, és legyen rajta karfa. – válaszolta szinte teljesen nyugodtan, mosolyogva.

    – És ha nem kapja meg? Akkor mi lesz? – kérdezte az Úr.

    Elemér egy újabb marék mogyorót vett az asztalra helyezett tálból, majd szüntelen mosollyal visszadőlt a kényelmetlen székébe és ismét a fenyőt bámulta.

    – Akkor panaszt teszek. – válaszolt, miközben a mogyoró ropogott a fogai között.